Nem, ez a cím nem egy idézet a Végtelen történetből. Lehetne ugyan könyvajánló, és mint olyan – a Momóval (szintén Michael Ende) egyetemben –, igen értékes és támogató olvasmánya lenne az írásomnak, merthogy a Momo az időrablásról szól. (Amúgy vicces, hogy éppen egy Ende nevű fickó ír könyvet Végtelen történet címen…) Ez az írás igazából azoknak szól, “akiknek értékes az idejük”…

És itt is van az első bibi: én soha, de soha nem szeretném azt érezni vagy hallani, hogy valaki számára az én időm nem érték. Azt hiszem, aki az időmet nem tiszteli, az valójában nem csak a drága időt, hanem azzal együtt az életemet vesztegeti el. Talán bele sem gondol, hogy ezzel azt sugallja számomra, hogy az ő számára az én életem nem érték. Ez pedig nagyon szomorú dolog.

Még mélyebben elmerülve ebben a gondolatmenetben feltétlenül hozzá kell tennem: egyáltalán nem érdekes, hogy számára érték-e az én életem vagy sem! Ha nem, hát menjen Isten hírével (vagy amiben hisz), és élje a magáét, nincs ezzel semmi baj! Nem kell, hogy mindenki szeressen és fontosnak találjon. Vannak, akik szeretném, ha így éreznének, de általában véve az az érzés, hogy az életem hasznos és teljes, igazán nem múlhat egy vagy több másik ember hozzá(m)állásán, hanem ott kezdődik, hogy én magam tisztában vagyok a saját életem, ezzel együtt az időm értékével – azzal, hogy nekem mennyit ér!

Nem győzöm ismételni (magam)… 😀

Hogyan vesztegetjük el az időnket?

Ritkán bosszankodom olyasmin, hogy valaki késik vagy feltart – azon mondjuk inkább, ha meg sem jelenik, mert akkor már pénzbe is került a semmi (útiköltség, lehetőségköltség stb.). Alapvetően a várakozással töltött időt nem élem meg pazarlásnak. Olyankor a szabad perceket kitöltöm olvasással – mindig van nálam legalább egy könyv, elfér a kofferben, amelyet manapság a nők pofátlanul retikülnek csúfolnak; vagy mantrázással, óvatos fejből-kifelé bámulással, amúgy elcsendesedve próbálok megtartani egyfajta tiszta, tükörszerű, nem ítélkező tudatot, ahogy azt már a zenben tanultam. (Ezt oktatják amúgy az MBSR-ben is, ami afféle vallásfüggetlen, klinikai pszichológiai alkalmazása a zen meditációnak, és igen jó eredményeket produkál a fájdalomcsillapításban meg a sok fájdalommal együtt élők életminőségének javításában.)

Várakozás közben megpihen az elmém, és ha szerencsém van, kisimul a homlokom, ahogy körülnézvén kinyílik a szemem, meghallgatom a pillanatot, és ismét rácsodálkozom az életre meg a világra.

Nem sajnálom ezeket a perceket.

Mostanában már bevallom, az elsőre hibásnak látszó, boldogtalanságot hozó döntések miatt elpazarolt éveket sem sajnálom: tanulságos vagy ostoba szerelmeket, munkában és Facebook-on elvesztegetett órákat…

De vannak olyan dolgok is, amik nagyon zavarnak: ilyen például a döntésképtelenség miatti várakozás  – ugye hogy az milyen idegesítő? Elképesztően nehéz ilyenkor megértést és együttérzést szuggerálni a saját elmémbe! Majd felrobbanok, hogy még mindig semmi, és nem megyünk semerre sem! Pedig lépnék tovább, és nekiállok szorongani meg haragudni, mert kérem szépen, fogy az idő!

Igen, azt hiszem, pont ez a jó szó: a tétovaságot gyakran másik bénázásaként értékeljük, és hibájaként rójuk fel. Máskor pedig, amikor nekünk kellene döntenünk, megesik, hogy nem is merjük igazán körüljárni a lehetőségeket, nem hagyunk időt arra, hogy őszintén átgondoljuk, hogy valójában mit is szeretnénk, mert nem akarjuk a másik felet “túlságosan megvárakoztatni”!

Van még olyan dolog, ami zavar. Az el nem végzett munka miatt például gyakran érzem, hogy egyenesen szétfeszít belülről! És e kettő mellé mostanra odacsapódott – kvázi harmadik antigráciaként – a “bosszantó időpazarlások” listámra az utazással töltött idő. Nap mint nap egy, másfél vagy akár három órákat is eltöltünk az autóban, vonaton, buszon, kinek mi kell, és esetleg hozzájön még ehhez az utazási időhöz a buszmegállói vagy reptéri várakozás is, ostobán pillogó lófrálás meg a kimerültség miatti tétlenségünk a széken vagy a tömegben… Ezek mostanra nagyon nehéz pillanatokká váltak számomra, mert nagyon sokat vezetek és repülök.

Első megoldásként megpróbáltam változtatni a vezetés közbeni időtöltési szokásaimon – például a zene és egyes maximálisan érdektelen rádióműsorok hallgatása helyett hangoskönyveket vettem, és ez nagyon jó volt! Elolvastam a Virágot Algernonnak meg a Boldog Herceg könyveket – a volt főnököm előszeretettel gondozza az általam birtokolt irodalmi fülbevalókészletet, és ezért nem győzök elég hálás lenni. Aztán jöttek a kiadott természetgyógyász- és egészségügyimodul-hanganyagok. Majd beletörtem az aux kábelem dugóját az autórádióba – azóta sajnos nem tudok tananyagot hallgatni az autóban.

Nyilván a hangoskönyves megoldásnak is megvannak a maga hátrányai, hiszen egy-egy izgalmasabb forgalmi helyzetben vagy épp a saját agyam útvesztőiben bóklászva gyakran megesik, hogy elvesztem a fonalat, így vissza kell keresgélnem, hogy akkor mi is történt? Különösen szégyellem, hogy a Hamvas Béla-féle Buddha-beszédeit egyetlen egyszer sem bírtam végighallgatni, és talán hiba is volt hangoskönyvet csinálni belőle, mert ez az anyag nagy figyelmet igényel, és túl tömény ahhoz, hogy csak úgy “mellesleg” hallgassam. De az is lehet, hogy unalmasnak találtam, ez van, meg pirulás, de akkor sem volt jó. Meg az is bosszantó amúgy, amikor az adott “bekezdés” közepén megérkezem a célhelyre, így kénytelen vagyok a következő indításkor újra visszakeresni, vajon hol is tartottam. Az irodalmi fülbevalóknak nincsen könyvjelzője.

Végül úgy döntöttem, hogy mostantól, ha tehetem, vonattal és BKV-val járok, mert bár lehet, hogy tovább tart, és bizonyos helyzetekben kényelmetlen is, de mindenképpen egy olyan olcsóbb és környezettudatosabb választás, amely ráadásul lehetőséget ad az utazás közbeni munkára, olvasásra, tanulásra és egyéb, számomra értékes időtöltésre (pl. agyatlanul “időt pazarolva” csetelni a barátaimmal és a Kedvessel 😉 ).

Milyen a hatékony időgazdálkodással?

De hogy rátérjek a tárgyra, és ne vesztegessem tovább az időtöket – ami, mint megtudtuk, feltétlenül érték – arra, hogy már megint csak magamról mesélek, szerettem volna a fentiekkel érzékeltetni azt, hogy ki mit érez időpazarlásnak, mi az, ami számára idegesítő időrablás, az teljességgel szubjektív dolog! Van, aki a munkáját, van, aki a barátait vagy a vacsorát értékeli annak, van, aki meg a korábban izgalommal várt és anno érdekesnek megélt repülést. Mi ezt igazán, de tényleg nem diktálhatjuk senkinek, hiszen az ő idejét, az ő életét bizonyára ő tudja legjobban élni, ha meg nem, hát lelke rajta, majd rájön, és akkor megbánja, és gyorsan megpróbálja utána bepótolni a dolgokat! Mi elsősorban a magunk életéért felelünk, és én most végre megismertem egy embert – helyesebben csak egy blogot, mert az emberrel majd hétfőn fogok találkozni először egy meet-upizén, feltehetőleg –, aki úgy tűnik, nagyon hasonlóan gondolkodik az időgazdálkodásról!

Zalaba Krisztián, a Minden.Egyes.Nap blog szerzője és megalkotója, úgy gondolja, hogy az időnket mindig azzal kellene tölteni, amit a legjobban szeretnénk vagy a leginkább szolgálja a jövőképünket, amit ő úgy hív, vision. Krisztián az időgazdálkodásról alkotott hagyományos elképzelésekkel nagyjából le is számol a blogján, mit több: nem is szereti az időgazdálkodás megnevezést, hanem sokkal inkább hívja a blogját produktivitásblognak.

Valahogy úgy ír a dolgokról, számomra azt üzeni, hogy azzal, hogy leülünk reggelente, és az életünket percekre meg órákra szabdalva próbálunk utált dolgokat rugalmatlanul készre passzírozni benne, azzal gyakran csak annyit érünk el, hogy az időhiányra hivatkozva lemondunk a fontos dolgokról, az igazán fontos és produktív feladatokban a teljesség vagy tökéletesség igényéről, mi több, életünkben sokszor akár már a hobbik, az egészség vagy a magánélet igényéről is.

Kicsit néha az az érzésem, hogy a blog üzenete: az időgazdálkodás egyrészt azért nem működik, mert állandóan olyan dolgokkal próbálod feltölteni a naptáradat, amik valójában nem fontosak neked, és nem az elvégzendő feladatokra koncentrálsz, hanem magára az időre, amiben azoknak el kellene férni. Persze ez csak az én reflexióm a blogról, korántsem biztos, hogy Krisztián vagy más olvasók ezzel maximálisan egyetértenének! Azzal inkább valószínű, hogy igen – de nélkülük nyilván ezt sem mondhatom biztosra –, hogy a jó időgazdálkodás, helyesebben a produktivitás egyik ismérve a lendületes és lelkes munkavégzés, ahol mindig a leginkább produktív feladatokra koncentrálsz, és érzed benne, hogy mozgat, előre visz.

Krisztián a blogon ingyenesen letölthető e-bookokkal támogat bennünket, és magával ragadó, kifogástalan stílusban megírt, alternatív időgazdálkodásról szóló cikkekkel, őszinte és nyílt hangvételű, saját példáját bemutató hírleveleken keresztül kommunikál olvasóival. Én – noha szilárdan meg voltam róla győződve, hogy vállalkozóként általában amúgy is pontosan azt csinálom, amit akarok –  feliratkoztam, és bizony napról napra végzem a Zalaba-gyakorlatokat. Olyannyira, hogy mostanra minden héten zongorázok újra egy picit, szinte minden nap “marad időm” a spirituális gyakorlataim elvégzésére (mivel minden nap ezzel kezdem az életet, ez így nem nehéz 😀 ), és hetente egyszer eljárok lovagolni, minden nap tanulok, újra jógázom, ha úgy tetszik, és minden héten kirándulok is egy picit. És mondanom sem kell, nagyon szerencsésnek érzem magam!

 

Szeretnéd kipróbálni ingyen?

Ha kíváncsi vagy, milyen egy vezetett erdőfürdőélmény, letöltheted az ingyenes érzékek felébresztése meditációs hanganyagot.