Korábbi cikkemben (Tedd, amit akarsz!) már beszéltem egy produktivitásblogról, amelyet Zalaba Krisztián hozott létre saját tanulmányai és fiatal korát meghazudtoló tapasztalatai alapján. Krisztián gyakran beszél egyfajta jövőképről, amelyet ő “vision”-nek nevez, amely segítséget jelent annak a döntésnek a meghozatalában, hogy mire fordítsuk az időnket. De vajon mi lehet egy ilyen jövőkép, vision tartalma?

Írásom véletlenül egybeesik Krisz következő videókurzusának meghirdetésével, amely éppen ezzel a témával fog foglalkozni: hogyan találjuk meg azt a jövőképet, amely híven tükrözi azt, hogyan szeretnénk élni, és amely aztán “minden egyes nap” támaszunk lesz, motivációt jelent majd számunkra feladataink elvégzéséhez. A vision az, amely a nehéz pillanatokban kitartásra ösztönöz bennünket, kapaszkodót jelent, támogat, és emlékeztet arra, hogy érdemes folytatnunk az küzdelmet. Különleges tulajdonsága, hogy egyáltalán nem követelmény vele szemben, hogy reális legyen, mert akármi is lehet.

Mi a baj a jövőképpel?

Be kell vallanom, hogy noha magával ragadónak találtam Krisztián elkötelezettségét a témával szemben, és hitelesnek ítéltem meg a személyét ebben, kezdettől fogva aggasztott, mi több, idővel kifejezetten bosszantott, hogy mindig valamiféle visionről beszélünk. Az volt tőle a benyomásom, mintha arra tanítaná az embereket, hogy egy távoli jövőért éljék az életüket, és ezzel bizony elveszíthetik a jelen pillanat teljességét. Azt sugallta számomra, hogy robot módjára minden egyes napom minden egyes percét valami olyasmi szolgálatába kellene állítanom, amely ebben a pillanatban még nem létezik, simán meglehet, hogy elérhetetlen, nem a sajátom, és talán nem is lesz az soha, mert mondjuk a fejemre esik a buszmegállóban holnap egy féltégla vagy egy zongora.

… sem pedig máshol!

Voltak pillanatok, amikor egyenesen agymosásnak éltem meg ezt a vision dolgot, és az MLM-es tréningek célkitűzési lelkesítő beszédeit juttatta eszembe. Úgy éreztem, hogy most arra biztatnak, hogy ötéves tervhez hasonló stratégiai célkitűzések szerint éljem a mindennapjaimat, és szorgos hangya módjára szolgáljak egy önmagam számára megálmodott életstílust, amelyet életcélnak nevezek. Nagyon sok korlátot, a hétköznapok spontaneitásának és szabadságának elvesztését láttam benne.

Az is zavart, hogy úgy képzeltem el ezt a kitűzendő életcélt, mintha valamiféle életszínvonal, életstílus, birtokolt jószágok, munkaidő meg más dolgok alapján kellene definiálnom.

Tettem ugyan magam is egy óvatos kísérletet – hátha beválik –, hogy valamiféle szisztéma szerint felosszam az életemet területekre, ahol külön-külön célokat tudok kitűzni, és amelyeket rangsorolni tudok, mintha valami ostoba vállalkozást menedzselnék. A felosztás alapjaként fogtam egy bágua-térképet (az élet legfontosabb területeinek Feng Shui szerinti felosztása – ez alapján határozza meg a Feng Shui a térben az egyes területeket, pl. szerelemsarok a lakásban), de amúgy ez bármiféle más rendszer is lehetne. Tök jól sikerült az én életem és jövőképem szerkezeti rajza, meg bizonyos szempontból lelkesítő is volt, de összességében végül nem vezetett sehová. Egy újabb papír lógott a hálószoba ajtajának belső oldalán.

Hogy miért? Azt hiszem, azért, mert nem jó helyen kerestem a jövőképemet. Képtelen voltam a képzeletemet és az érzéseimet szabadon engedve felismerni, hogy mire is vágyom valójában. Mindenféle külső dolgokkal, a környezetemmel, az életterületek megnyilvánulásaival határoztam meg a saját életcélomat, mert azt hittem, ezt várják tőlem, hogy ez a feladat, ettől lesz majd egy jó kis élettervem, amit rendes és precíz projektmenedzser-közgazdász módjára gondosan operatív tervezésre bontogathatok, majd a részfeladatokat lépésekre, végül pedig szorgos hangyaként egy fikciót követve elindulhatok morzsát gyűjtögetni.

Kicsit talán azt hittem, hogy a produktivitásblog megint csak egy karrierista vacak a fogyasztói társadalom többi amerikai vacka között, amely leginkább javakkal és életstílussal definiálja a boldogságot, esetleg emberi kapcsolatok mennyiségével és minőségével, önmagunkkal szembeni elvárásokkal, hétköznapi ideákkal, és egyáltalán nem tetszett, hogy ilyen távoli délibábokat kergessek. Valójában viszont én magam nem láttam túl ezeken. Olyannyira nem, hogy fel sem tűnt, hogy ugyanez a Krisztián Überrel jár és közösségi irodában dolgozik, meditál és hisz a megosztáson alapuló gazdaságban, meg abban, hogy egy emberi élet értékét az határozza meg, hogy hány embernek tudott segíteni, meg ilyenek.

“Az első Csináld meg! meetup után az aggályaimat fejeztem ki azzal kapcsolatban, hogy túlságosan jövőorientáltnak találnám azt az életet, ahol a cselekedeteimet és az időmet valamiféle jövőkép, a vision szolgálatába állítom, mindig. Eszembe sem jutott, hogy a vision más is lehet: például az, hogy a mindenkori jelenben hogyan cselekszem. Lehet például vision az is, hogy én egy kedves emberré szeretnék válni, ezért a döntéseimet és a cselekedeteimet pillanatról pillanatra ez határozza meg. Itt és most.”

Néhány napja szembejött velem a felismerés: találkoztam a saját jövőképemmel.

Hogyan találkoztam a saját jövőképemmel?

A elmúlt néhány napban megjelentek bennem mindenféle igények, sürgető vágyak, amelyek kimondattak velem olyanokat, hogy szeretetteljes, meleg kapcsolatokat szeretnék az életemben, tiszta kommunikációt, jóságot és szépséget szeretnék látni és tapasztalni a világban, és amikor pont erről álmodozva megkaptam Krisztián meghívóját a következő videókurzusra, hirtelen leesett: az én jövőképem valójában ez! Van egy képem arról, hogy milyen világban, családban, környezetben, milyen szellemiségű emberek között és milyen érzésekkel a szívemben szeretnék élni, mely értékeket szeretném megőrizni, miket szeretnék gondolni, tapasztalni és megismerni.

És igen, ekkor hirtelen leesett, hogy ezt a világot, az engem körülvevő világot én is formálhatom, és hogy az én jövőképem, célom, visionöm valójában ez!

Azt hiszem, mindenki, aki produktivitáson és önmegvalósításon gondolkodik, az szeretne mozdítani, javítani picit a világon, a saját világán, az általa tapasztalt világon. Hinni a jövőképünkben és azért cselekedni valójában nem más, mint tevőlegesen részt venni egy számunkra jobb, szerethetőbb, elfogadhatóbb világ létrehozásában. Simán meglehet, hogy valaki számára ez néprajzi vagy természeti értékek védelmét jelenti, más pedig a jobb világot a gazdasági fellendülésben és a fogyasztásban vagy a jövedelemben látja. Olyan is van, aki abban, hogy muzsikál vagy éppen graffitiket fest, de mindannyiunkban közös az, hogy egy számunkra szebb és teljes élet felé törekszünk, és hogy a teljesség egy adott életszakaszban vagy egy adott személy számára mit jelent, az nem kívülállók által meghatározott dolog. Végső soron teljesen mindegy, hogy valaki az univerzális jónak és az életnek éppen milyen aspektusát szolgálja.

Beláttam, hogy amikor azt mondják nekem, hogy a cselekedeteimet egy általam felállított jövőkép szolgálatába állítsam, nem azt várják tőlem, hogy egy monetárisan, jószágok és élmények mennyiségében kifejezhető életszínvonal megteremtésén fáradozzam, hanem amikor azt mondják, hogy az általam választott jövőképet szabadon választhatom, az totál komoly! De tényleg! Szabadon, ahogy tetszik, a jelenségvilág és az élet bármely apró részlete és aspektusa lehet az én jövőképem alapja, így akár még azt is megtehetem, hogy minőséget jelölök ki, nem pedig dolgot, tettet, mennyiséget… Ha egy életérzés a jövőképem, akkor az, ha egy elmeállapot a visionöm, akkor az, ha pedig a megvilágosodás (amelyet mondjuk nehéz volna jövőképként leírni, hiszen ha tudnám mi az, máris délibábokat kergetnék, de legalábbis a “jelenképem” volna, nem pedig a jövőképem), akkor akár az is. És ami még szebb: nem feltétlenül a távoli jövőben kell azt megvalósítanom, hanem itt és most, pillanatról pillanatra, vagy – ahogy Krisztián mondaná – “minden.egyes.nap.” Csak és kizárólag rajtam múlik, hogy megszületik-e.

Még az is lehet, hogy ezek után benevezek egy VISION kurzusra… 🙂

Szeretnéd kipróbálni ingyen?

Ha kíváncsi vagy, milyen egy vezetett erdőfürdőélmény, letöltheted az ingyenes érzékek felébresztése meditációs hanganyagot.