Kedveseim, rám jár ugyan a rúd manapság a szerelmem elvesztése miatt (már ha végül tényleg elveszett, de láttam én már karon varjút, szóval nagyon nem akarom nagy dobra verni, csak leírom az egész világnak, nyilvánosan ide, ha más nem, szerzek kárörömet, és aztán meg ki tudja, mi van), a hétvégén mégis nagy igazságra leltem, és igen jót derültem, tudniillik elindultam kirándulni a szendehely-katalinpusztai tanösvényre. Pihentetni vágytam az elmémet, és edzeni szívemet a fájdalmak idején, lábnyomomat hagyva a zöld erdő nyáriasan buja, rovarzúgta életében, ám enyhe bosszankodással nyugtáztam, hogy bizony már nem sétálhatok csak úgy egyet ingyen a szomszéd falu természetének lágy ölén, hanem ha én ott akarok sétálni, parkolási díjat kell fizetnem. Majdnem helyi lakos lévén ezt igen nehezményeztem, hiszen eddig oda jártam még futni is, az azon a környéken talán egyetlennek nevezhető, viszonylag sík, murvás eredi útra – legurultam autóval, hogy rögtön az erdőből indulhassak, és közösségi pillantással nem illethető futás utáni toalettemet ismét autóval gurítottam haza azon a pár, főútvonali kilométeren. Mondhatnánk persze, hogy menjek oda gyalog, de én bizony ilyen kis liba vagyok, hogy márpedig nem fogok fél órát gyalogolni napon, zömmel főúton, egy másik fél óra vagy órácska, könnyű erdei sétáért a vasárnapi ebéd után, még gyorsan hazarohanás előtt. Megmakacsoltam hát magam, és otthagytam az autót egy másik erdei út tövénél, egy közeli lovasfarmnál.

Eredetileg úgy terveztem, hogy egészen a függőhídig elbattyogok a 35°C-os melegben, ám az idő látszólag gyorsabban telt, mint ahogy a lábam vinni kész, ezért aztán idő előtt visszafordultam, és a telefonom edzésregiszteréhez tartozó GPS-térkép alapján úgy döntöttem, letérek a jelzett útról, amúgy a lovasfarm felé. “Másik út képe nem rémlik ugyan, de valahogy majd csak lejutok errefelé is, hiszen látom a térképen az irányt!” – gondoltam. És jól tettem, a jelzetlen erdei út igen jófelé haladt – egy darabig. Ám egy idő után igencsak nyugatnak fordult, mintha láthatóan eltávolodni készülne lassan utam céljától, hát rajtam volt a sor, hogy gondolkodni kezdjek, és keressek egy kevésbé jelentősnek látszó erdei ösvényt, mégpedig jobbfelé. Visszasétáltam picit, és meg is találtam az ösvényemet, ám enyhe aggodalom fészkelte magát a szívembe, hogy vajon leér-e az út egész a tanyáig, vagy csak egy vacak zsákutca, amely csak az egyik bokor mögé viszi a sürgetett embert? Az meg aztán igazán nem járja, hogy visszaforduljak, és végül ugyanazon az úton hosszan visszakanyarogjak, vagy, ami még rosszabb, az erdei iskolától a kettesen olvadozva folyjak el a kocsiig!

Kételkedve léptem az útra, látva ugyan, hogy az irány helyes, ám nem tudtam, hogy átvezet-e engem árkon-bokron, patakon és gödrön az általam suttyomban kijelölt, ingyenes parkolóhelyemig. És láss csodát, ekkor történt, hogy aggodalmamat valami olyasmi oszlatta el, mi még soha: lószart láttam az úton. Nem, nem patanyomokat és nem is jelzést, nem táblát és nem más, holmi balga reményt keltő eszközt, hanem lószart (ekkor tettem a lenti rövid megállapítást, gyors üzenetben, akkor még angolul: sometimes it is the shit being the best guide). Nem kell hozzá vaslogika: amerre lószar van, ott kell, hogy legyen ló is, én pedig bizony a környék egyetlen lovasfarmjánál parkolok, szóval ez az út nagy valószínűséggel elér odáig. Az irány stimmel, a távolság meg nem túl sok; mondtam magamnak gyorsan, csendben: “az okos indián nyomolvasók sem válogatnak nyom és nyom között”, és követve a lószart – no meg az utat – visszatipegtem a kocsihoz.

Naja, egy kicsit ugyan még megkergettek a tanyánál a birtokot érthetetlen módon kerítésen kívül (is) őrző pulik, de azt hiszem, az én kis lószaros sétám végül csupán enyhén rögösnek volt nevezhető, és arra gondoltam, hogy akkor én ezt most itt elmesélem, noha újat a nagy mondással valószínűleg nem nagyon beszélek, de hátha felderül rajta másnak is az éppen elcsüggedő szíve. Na azért persze nyilván nem kell mindig az ürülék után kutatni! Mert ugyebár erre az útonjáró, afféle “selfness” személyiségfejlesztő-lázban égő ember igen hajlamos: a bajtól várja a fejlődés forrását, hát minden workshopon, meditáción, jógán és programon azzal van elfoglalva, hogy azt megértse, feloldja, megszüntesse vagy eltüntesse, ám folyton a szarra lesni, rossznak látni azt igen rossz tudati szokás, és jobban tenné a magamfajta, ha egy ászanában néha azzal is foglalkozna, hogy bakter, ez jólesik! Ránézne néha arra is, ami a testben éppen örül és derűvel gyakorol, no meg azzal is játszana egy-egy terápiás workshopon, ami működik, az életének olyan területeivel, ami ellen kifogása nincsen! Jó az, én mondom, mert hogyan máshogy lehetne enélkül a szívében elégedettség vagy hála?

Hát, nekem most a hálát keziccsókolom a lószar hozta meg a kánikulában, és én igen nagy tisztelettel megköszönöm, le is közlöm menten, szeretettel, a rövid összefoglalót, és megköszönöm benne az életemben olykor meglepetésszerűen utat mutató, vasárnapi útmenti lószart! 🙂

Amúgy a képen látható speciális cicus (teljes nevén cibetmacska) bélrendszere a világ legdrágább kávéjának kitermelője… csak mondom.

Szeretnéd kipróbálni ingyen?

Ha kíváncsi vagy, milyen egy vezetett erdőfürdőélmény, letöltheted az ingyenes érzékek felébresztése meditációs hanganyagot.