Azon gondolkodtam ma, miközben éppen megpillantottam a felhívást, hogy igyak egyet a vesebetegségek világnapja alkalmából – mármint egy pohár vizet –, és hogy lassan már minden napra jut egy betegséges világnap. Most, amikor a Mályvák épp rúzst kennek, a Zsákosok pedig 6 napja nyitották meg a vastagbélrák megelőzésének hónapját “Legyen egy kék napod” címmel, miközben az immár 10 éve minden év márciusának második csütörtökjére tett vesebetegségek világnapját üljük, én most hirtelen megálltam egy pillanatra, és megkérdeztem: miért? Miért van ennyi bajos kampány?

A kék szalag ezúttal nem a Balaton körbevitorlázására lobog, hanem a vastagbélrák megelőzésére hívja fel a figyelmet

Ahogy belepillantok a sajtótájékoztatón készült jegyzeteimbe (kb. 3 sor, ugyanis diktafont használtam), a két előadó neve mellett csupán 3 adatot látok felírva – nyilván ezeket tartottam lényegesnek vagy kiemelésre méltónak. És ez a három naplósorocska megdöbbentő számokat mutat!

Nem, nem fogom én is részletesen elrebegni, hogy hogy van Magyarország a szív- és érrendszeri megbetegedések élvonalában, hiszen annak most épp nincs világnapja, és amúgy is, Magyarország nem a világ, legalábbis nem az egész. Sokkal inkább megragadta a figyelmemet az a tény, hogy 1980 és 2013 között a rosszindulatú daganatos megbetegedésekben elhunytak száma 20%-kal emelkedett, miközben a Magyarország népessége 10%-kal csökkent.

Vajon más is fél? Ti is féltek?

Néhány éve, amikor a felépülésemet követően lépten-nyomon “rákosokba” botlottam (csak az irodaházunk második emeleti folyosóján találtam kapásból ötöt, ahogy visszamentem dolgozni, mindjárt az első évben; mégpedig alig ötvenből, és ebből három volt 50 év alatti, egy pedig 30 alatt, ami azért durva, no meg én magam is alighogy 31, szóval nagyon kemény!), megkérdeztem édesanyámat – aki radiológusként (röntgenes) évtizedek óta a diagnosztikában dolgozik, és lassan 40 éve a környék szinte minden rákosa átfut a kezén, helyesebben a “belsőséges fotója” a szeme előtt –, hogy vajon emelkedett-e a daganatos betegek aránya, amióta a pályán van? A válasza az volt: “Nézd, a diagnosztikai módszerek javultak, ezért számszerűen sokkal több daganatos beteggel találkozunk, mint azelőtt, de összességében a többi beteghez viszonyított arányuk nem változott”.

Ekkor én ebben megnyugodtam: “Hát jó, akkor nyilván csak én vagyok jobban kihegyezve a környezetemben a témára, vagy egyszerűen csak most szükségem van a sorstársaimra magam körül, vagy esetleg nekik rám.” Reméltem, nem arról van szó, hogy sugárzik a cégem, vagy elönt ott minket az azbeszt…

Az elkövetkező három évben ketten hunytak el az ötből körülöttem, mellettem elképesztő gyorsasággal, és nekem mostanra felül kellett írnom akkori viszonylag megnyugtató megállapításomat. Kifelejtettem ugyanis azt a lehetőséget, hogy ha a lakosság általános egészségi állapota úgy összességében is romlott, akkor a daganatos megbetegedésben szenvedők többi beteghez viszonyított arányának alakulása nem azonos a lakossághoz viszonyított arányuk változásával. Tehát a népesség csökkent, ám a betegek száma, és ezen keresztül a lakossághoz viszonyított aránya nőtt. Mivel a betegek számán belül a daganatos betegek aránya nem változott olyan drámaian, hogy ez édesanyámnak feltűnt volna, értelemszerűen a daganatos betegek aránya lakossághoz képest szintén emelkedett. Magyarán: mindenki rosszabbul van, és olyan, mintha már egyáltalán soha senki nem is volna biztonságban!

Az idei méhnyakrák-megelőzési hét óta világszerte kenik a rúzst a a nők, hogy felhívják a figyelmet a méhnyakrákszűrés fontosságára – Kenetért kennek.

Sok. Sok ez a rák és egyéb betegségek körüli médiadömping, és attól félek, valahogy valamiért azt gondolom, hogy most már nem lesz jobb a helyzet attól, hogy ennyit beszélünk róla. Betegség folyik már a csapból is, és a fülemen jön ki, és annyira benne van már a köztudatban, hogy csoda lenne, ha egy ennyire “népszerű” témát nem akarna az egyén végül “kipróbálni”. Mi van, ha ez úgy hat a tudatra, hogy “megyek, megnézem már mi ez a kórság, annyit hallottam már róla” ?

Mi, emberek, hajlamosak vagyunk mindig azzal foglalkozni, amiről azt hisszük, javításra szorul.

Valamikor réges-régen valaki problémamegoldó-üzemmódba állította az agyunkat, és valahogy azóta eszünkbe sem jutott kikapcsolni. Csak úgy, magunktól talán nem is tudjuk, hogy ez lehetne máshogy, hogy létezik a fejünkben és az életünkben más opció, hiszen azt még sohasem látta vagy mutatta meg senki, igaz? Arra vagyunk szocializálva, hogy ha van valahol egy probléma, azt tüstént meg is kell oldani, és csak aztán foglalkozhatunk mással, ha már minden rendben. Ez milyen már, nem?! Hiszen az élet minden egyes pillanatában van vagy történik millió más olyan dolog, ami nemhogy tökéletesen rendben van, hanem fantasztikus! Azokkal mi van? Azzal ki törődik? Hát nem csodálom, hogy minden el akar romlani, ha folyton csak annak szenteljük energiáinkat és figyelmünket, amivel baj van! Ha én lennék a saját életem, biztos egész nap duzzognék, hogy én itt mennyi mindent jól csinálok, és mégis folyamatosan le vagyok szarva azok miatt, akik az egészet elcseszik. Idővel talán fel is lázadnék, és rögvest sztrájkba fognék, hátha észreveszik végre, milyen rémes is nagyszerűségem hiánya. Olcsó meccs, de remélném, hogy hiányzom…

Természetesen ma is, ahogy mindig, meg fogom inni a pohár vizemet, de ha lehet, nem a vesebetegségekre iszom, hanem inkább a saját vesém gyógyulására és egészségére. És igen, elmegyek futni a Vivicittán a mellrákfórummal, és ott szeretnék állni a gyógyulók mellett, ahogy tőlem telik, ahogy lehet, és igen, én magam is elkentem azt a rúzst “A” közösségimédia-profilképemen, de akkor is elfáradtam! Azt hiszem, hogy ideje véget vetni legalább az általam kezelt “médiában” ennek a hullainváziónak.

Szeretném keresni a jót, az egészségeset, a szépet, és inkább arról beszélni! Olyanokról, ami jó és működik! Annyi fájdalom van így is a világban, minek írjak még én is róla ezzel újraalkotva még egyet belőle? Nem akarom tovább reklámozni a nyomorúságot.

Elfáradtam ma nagyon, és úgy érzem, elég a beteg napok “ünnepléséből” és a félelemből. Ma szeretném picit azt ünnepelni, ami jó és működik!

Arról is szeretnék írni, hogy az élet sokoldalú és változékony bár, de mégis csodálatos, és hogy “az egészség nem más, mint a test és a lélek jóléte, harmóniája és a dinamikus alkalmazkodás képessége”, nem pedig holmi idealizált statikus mennyországállapot, amelyben soha nincsen semmi baj. Az ilyen ostobaságra való törekvés ellenkezne az élet csodálatosan állandótlan természetével, hiszen a változás a világban egészséges, mi több, az egészség maga, s még az is változik, ami élettelen vagy halott!

Mostantól azt szeretném elmondani, hogy vigyázzatok magatokra! Csak úgy, simán, mindenféle ijesztgetés nélkül. Azért, mert az jó! Egészségesnek lenni sokkal jobb, mint “megvilágosodni” a rákban! (Nem, nem vicc, aki teheti, ezt a lépés inkább hagyja ki!). Meg hogy törekedjetek a külső tényezőktől független, mély, belső megelégedettségre! Legyetek mindig őszinték, és igen: járjatok el a szűrővizsgálatokra, mozogjatok, éljetek egészségesen, becsüljétek meg a testeteket és az időt, ami megadatott!

Ápoljatok a testetekkel jó kapcsolatot, akármilyen is az! És legyen időtök a szellem dolgaira is, néhanapján gondolni egy picit a halálra, ami elkerülhetetlen, s így eszetekbe jut majd, hogy ne pazaroljátok a napokat és az erőt, ami van, ami megmaradt, hanem tekintsetek rá becses kincsként, mint egy olyan ajándékra, amelyet kaptatok egy szíveteknek kedvestől, olyan kedvestől, akinek még a gondolata is megcsiklandozza a szíveteket, olyan finoman és szinte észrevétlenül, aki becses! Mert az élet nem végtelen! De akkor is becses ajándék.

Szeretnéd kipróbálni ingyen?

Ha kíváncsi vagy, milyen egy vezetett erdőfürdőélmény, letöltheted az ingyenes érzékek felébresztése meditációs hanganyagot.