Sokat változott az életem, mióta nyilvánosan blogolni kezdtem, noha alig 5 éve telt el, mióta először jelentkeztema Cafeblog VIP-programjába, és közzétettem az első nyilvános bejegyzésemet. Áldozatokkal járt az utam: önismeret, pénz, idő, bátorság és akarat kellettek a változáshoz. De vajon honnan jöttek ezek?

6 évvel ezelőtt egy multicég marketingosztályán túlóráztam éjszakánként. Magányosan éltem egy viszonylag élhető vidéki városban, ahová a munkám miatt költöztem. Volt ugyan egy albérletbe kiadott lakásom Budapesten, de vettem hitelből egy lakást a munkahelyemhez közel is. Alapvetően hülyére is kereshettem volna magam, ha nem kell fizetnem egy autó törlesztőrészleteit, a diákhitelem is megvolt még, és ekkor történt…

Hol kezdődött a változás?

Szóval anno, fiatal felnőttként azért lettem marketinges, mert jól nevelt kislány voltam. Annak rendje s módja szerint szépen lediplomáztam közgazdászként, hogy örüljenek otthon, hogy mégiscsak van egy papír a kezemben, noha akkoriban inkább muzsikus vagy zen szerzetes szerettem volna lenni, mintsem rendes ember. Ám végül, mivel még mindig jól nevelt kislány voltam, és tudtam, mit várnak el otthon meg az utcán, meg mindenhol, letettem nagyszabású terveimről, és beálltam szépen a sorba: az első multicéges munkahelyem sales- és marketingosztályára. Mire betöltöttem a 28-at, felszedtem a nekem kötelezően járó 30 előtti, már nem szingli kilókat, megkerestem a rezsirevalót, és igen, volt remek monogám magas barna pasim is, aki este vacsorával várt, majd arra, hogy bevetődjek mellé a laptop mögé filmet nézni. Nem, szeretkezni nem várt. Nem, akkor sem, ha kértem, és nem, a kapcsolat első pár hónapjában sem. Ő így működött…

Akkor történt, amikor mindent olyan szépen, társadalmi elvárásoknak megfelelő normálisan csináltam, hogy nem bírtam tovább, és egy napon ott volt a betegség, a rettegett rák, és nekem szépen felborult az egyébként olyan makulátlanul hétköznapi, elcseszett életem. A kezelések után a jó fej főnököm “a mi szempontunkból te most kipihented magad cégpénzem” szöveggel a visszatérésem második napján ajándékozott meg 60 nap felmondási idővel, a nemférfi férfi az életemben pedig két és fél év együttélés után még a kezelések alatt úgy döntött, neki “nem éri meg az áldozatot, hogy változtasson azokon a dolgokon, amik az én boldogságom útjában állnak”, úgyhogy megvolt a lehetőségem tiszta lappal kezdeni. Ám akkor csak egy újabb marketingosztályig jutottam, vidéken, így amikor egy évvel a betegségem után ismét beteg lettem, megijedtem. A rák kiújulásától féltünk, és én azt láttam, hogy nem tudok elszámolni azzal az egy-másfél évvel, ami alatt meggyógyulhattam volna, és hogy az én rák utáni euforikus életmegújító gyökeres átalakulásom bizony elmaradt.

Amikor a döntés megszületett…

Fölösleges terheink

Az újabb kezelések szerencsére nem a rákról szóltak, hanem egy korábbi műhiba kijavításáról, ám már a kórházban megéreztem, hogy ha most visszamegyek, a dolgok többé nem maradhatnak a régiben. Abból láttam, hogy egyszerűen nem akartam jobban lenni. A kórházban minden olyan csodálatos volt, emberekkel törődhettem, meg magammal, tulajdonképpen önmagam lehettem, és azt éreztem, hogy ha onnan kimegyek, minden olyan lesz, mint régen, és én azt nem akarom. Hogy rám már semmi sem vár így odakint. És ez volt az a pont, amikor elindult a változás…

Visszamentem ugyan még dolgozni, de amikor a visszatérésem második napján este fél 8-kor még az irodában ültem, és közben azt láttam, hogy még akkor sem lesz mit ennem már másnap sem, ha csak a törlesztőrészleteim és a rezsim felét fizetem ki, valami átkattant bennem. Becsülettel lezártam még az azévi 2-3 nagy projektemet, majd szépen becsaptam az ajtót, és két hónap táppénzre tettem magam: most tényleg “kipihentem magam cégpénzen”, és két hónap múlva hálásan írtam alá a 3 hónapos felmondási időre vonatkozó közös megállapodást. Fogalmam sem volt, mihez fogok kezdeni azután, de azt valahogy éreztem, hogy ebből jódarabig már nem lesz munkaviszony… Ekkortájt íródott az Állatfarm? című bejegyzésem.

Az első, bizonytalan lépések

A daganatos betegséget túlélőkről szóló, Fontos vagyok dokumentumfilm forgatása közben

Az első dolgom az volt, hogy eladtam a budapesti lakásomat, és megszabadultam minden tartozásomtól. Döbbenetes élmény volt, amikor egyik napról a másikra 10%-ra csökkentek az állandó költségeim, pláne, hogy még mindig fogalmam sem volt, mihez kezdjek magammal, vajon miből fogok megélni.

Első körben egy online alternatív gyógyászati adatbázis építésébe fogtam, hogy minden gyógyuló számára elérhetővé tegyem az aktuális, alternatív és kiegészítő gyógymódokra vonatkozó kutatási eredményeket. Azután blogolni kezdtem, és elindítottam a saját online marketingvállalkozásomat, miközben szorgalmasan tanultam természetgyógyásznak (alternatívmozgás- és masszázsterapeutának), valamint találkoztam a szomatodrámával, és elkezdtem abban is képezni magam. Amikor a mozgásterapeuta-képzést végeztem, először éreztem valami különös, csiklandozó izgalmat a szívem tájékát – ahogy a coachom, Kriszta mondaná: “bizsereg a cél” –, és akkor tudtam, hogy jó nyomon vagyok. Már 15 éve jógáztam, jócskán ideje volt észrevennem, hogy ebben jól érezném magam.

A szomatodrámához való vonzódásom a saját testemhez való viszonyomból fakadt, a módszer megértésen és elfogadáson alapuló, érzelemközpontú és organikus szemlélete, természetessége tökéletesen önazonos volt. Ismertem és alkalmaztam már a kórházban is a gyógyító kommunikációt a testemmel, és könnyedén véremmé vált, hogy hogyan segítsek ebben másokat.

Időközben túladtam a vidéki lakásomon is, és miután teljes egy évet ültem a pénzemen, nagy elhatározásra jutottam. Biztos voltam benne, hogy ingatlanra nem fogom költeni. Egyrészt mert semmi normálisra nem lett volna elég, de sokkal inkább azért, mert úgy éreztem, hogy a saját lakás korlátozna engem. Nem akartam többé csak azért lakni valahol, mert az “ott van”, és akkor miért mennék máshová? Folyamatos költség, gondoskodás, macera… nem akartam többé saját lakást. Ettől kezdve albérletben – illetve egy darabig a férjemnél – éltem.

Most mivel foglalkozom?

Végül a tavalyi El Camino alatt arra jutottam, hogy én ezt a pénzt el fogom költeni. Nem, nem lakásra, nem is a szó hagyományos értelmében vett befektetésre, hanem én magam leszek a saját befektetésem. Kijelöltem magamnak egy egyéves úgynevezett sabbaticalt, azaz alkotói szabadságot, amely alatt ismét tanultam: továbbképeztem magam mozgásterapeutából jógaoktatónak, tanultam túravezetőnek, elvonultam meditálni, terápiába jártam, meg ilyenek.

Az utolsó műtétem óta – valószínűleg műtéti fertőzés vagy a nagy mennyiségű antibiotikum miatt – egyre súlyosbodó emésztési problémákkal és fájdalmakkal kellett együtt élnem, mígnem kiderült, hogy összetett ételérzékenység okozza a bajokat. Óriási életminőség-romlást jelentett a Magyarországon gyakran amúgy is nehézséget okozó vegetáriánus étrend glutén-, tej-, tojás-, kukorica-, amaránt-, zöldborsó- és hisztaminmentes diétára változtatása. Gyakorlatilag csak otthon tudtam enni, meg nyers vegán helyeken, esetleg itt-ott méregdrága gluténmentes vegán ételeket is, de összességében szinte semmit. És ekkor történt, hogy rájöttem: én szakács leszek. Igazából 8 éves korom óta élvezem a főzést, akkor alkottam meg ugyanis az első kezdetleges kis receptemet, a májkrémes kaszinótojást, ami amúgy marha finom volt, noha egy rendes nyolcéves gyakran még tojást sem tud főzni. Számomra az étel mindig is központi kérdés volt, imádtam az izgalmas ízeket, szerettem másokat etetni, és amit még jobban szerettem, az maga a főzés folyamata volt. A flow, az alkotás, az, ahogy a jelenbe tesz… Ez mind egyfajta meditáció volt számomra, örömforrás az első hagyma megpucolásától a díszítésig minden!

Szóval egy évvel ezelőtt, amikor elkezdtem a sabbaticalt, és épp vérben forgó szemmel szidtam a magyar szakácsokat, úgy döntöttem, hogy azzal tudom leginkább megoldani ezt a problémát, ha én magam állok be mentes-vegán szakácsnak. Mostanra meg is tettem: egy hónapja már, hogy Steiner Kristófnál dolgozom, főállásban készítek gluténmentes vegán ételeket.

De a jóga és a szomatodráma sem veszett el: ezúttal egy olyan lakást vettem bérbe, ahol megnyithattam az első jógatermemet, és most erre sem nem sajnáltam a lakásomból maradt beruháznivaló pénzemet. Pici, nyolcfős terem, de szép, hangulatos és az enyém. Nem fizetek érte külön bérleti díjat, és nem éhbérért oktatok egy fitneszteremben, hanem szívvel-lélekkel, odafigyeléssel.

Már csak egyetlen dolog hiányzott: a természet közelsége. Ez volt a harmadik dolog, ami világéletemben fontos volt számomra: kapcsolódni a természethez, erdőt járni. A túravezető-képzés során – amiből egyébként végül nem vizsgáztam le – találkoztam az erdőfürdő fogalmával, ami tulajdonképpen egy csodálatos kontemplatív meditációs módszer, afféle ötvözete a mindfulnessnek és a természetjárásnak. 13 év zen meditáció után nem volt kérdés, hogy ezt kerestem! A képzést – egy kisebb vagyonért – végül Írországban végeztem el a múlt hónapban, és jelenleg a 3 hónapos mentorált gyakorlatomat töltöm, amelynek keretében már most is indítok erdőfürdősétákat.

Jógát oktatok tehát, amely által az életemben kisgyermekkorom óta jelentős helyet elfoglaló spiritualitás jelenhet meg. Emellett főállásban etetem a hozzám hasonlóan hátrányos helyzetű ételérzékenyeket, tehát kettő az egyben alkotó, flow-s munkát végezhetek, és örömet okozhatok az embereknek. Ezen kívül a természethez közel élhetek, és ezt megtaníthatom másoknak is, ezzel javítva a Föld bolygó prognózisát és a stresszes hétköznapokban élő emberek életminőségét.

Azt hiszem, ez már így egy jó kezdet egy új élethez…

6 nélkülözhetetlen dolog a saját utam megtalálásához

  1. Bizonyos fokú önismeret, hogy megértsem és elfogadjam a saját másságaimat, és megpróbáljam integrálni, erőforrássá tenni őket. Az ilyesmit az ember persze útközben is begyűjtheti, hiszen egy életre szóló tanulás ez. Amikor én elkezdtem, voltak ugyan sejtéseim, de így utólag azt látom, hogy nagyjából sötétben tapogatóztam. Fogalmam sem volt, mi volna jó nekem, csak azt tudtam, hogy ami van, az egészen biztosan nem. Nagyon jól tettem, hogy azzal az elhatározással “batyuztam fel” magam az útra, hogy ezután csak azt csinálom, ami igazán a szívemből fakad. Öt teljes évre volt szükségem ahhoz, hogy megtanuljam egyáltalán észrevenni és figyelembe venni, ha valamit nem akarok, és még most is be-becsúsznak hibák. Sokat segített ebben egyébként az egy év szünet, amikor rászántam a pénzt és az időt, hogy végre megengedjem magamnak, hogy tényleg semmi mást ne csináljak, csak ami jólesik.
  2. Bátorság, hogy máshogy merjek élni. Persze ez a bátorság az én esetemben meglehet, hogy egy nagyobb félelemből fakadt, nevezetesen abból, hogy “ha nem változtatsz, elpatkolsz”, de a legtöbb belső parasztlázadás már csak ilyen…
  3. Ráébredni, hogy nincs hová rakosgatni és gyűjtögetni a pénzem, és nincs olyan ok, amelyért érdemes volna számomra értéktelen dolgokra fecsérelni az értékes életidőmet.
  4. Ráébredni, hogy nem önzés a legjobb és legboldogabb önmagunkat adni a világnak valami középkategóriás robotüzemmód helyett.
  5. Elengedni a külső, önmagam számára idegen társadalmi és családi elvárásokat, elképzeléseket, és felvállalni saját magam.
  6. Ezen kívül nekem kellett még valami: elég értékessé válni önmagam számára ahhoz, hogy küzdjek az életemért. Ezt nekem kívülről adta meg valaki, de bárhonnan jöhet: belülről, önmagunkból vagy kívülről, jöhet az égből vagy akár a pokolból is, lényeg, hogy valaki szeretete és a hála kimozdítson. Nekem egy ember volt, afféle “Isten ajándékaként” érkezett meg az életembe, és megmutatta nekem, hogy értékes vagyok, fontos, és megérdemlem az életet. Mintha újrateremtett volna egy férfi apám helyett, korrektív élmény, jóvátétel egy addigra már régen elcseszett árva életért. Ő egy olyan orvos volt, aki azt mondta az én hálapénzemre, hogy “Én maguktól nem fogadok el semmit. Gyógyuljon meg, legyen egészséges és boldog! Annyi idős lehet, mint a fiam…”
    A mai napig elsírom magam, ha ezekre a szavakra gondolok, mert akkor tudtam, hogy nagyon fontos ajándékot kaptam, és a hálámat csakis az egészségemmel és boldogságommal tudom kifejezni. Szerintem ő nem tudta, mit tett ezzel, én viszont a kórházi ágyban magasztos sírással töltöttem azt a délutánt, Istenhez közel, egész lényemmel átérezve a gondviselést és a felelősség súlyát, egy fogadalommal a szívemben.

Ennyi volt a recept…

Egy csomó ember az élete jelentős részét egyfajta csendes elkeseredésben, fásult belenyugvásban éli le, majd hosszú, betegségben szenvedős évek után szépen, csendben és gyakran nyomtalanul meghal. (Az utód nálam nem számít nyomnak, mert az még a legegyszerűbb állatok után is marad.) Ha kérdezzük, szívesen és könnyedén felsorol számos okot, hogy miért is nem teszi azt, amit igazán szeretne, és valahogy ezek az okok mindig rajta kívül álló dolgok, úgymint “a család”, “ez az élet rendje”, “azt úgy nehéz vagy lehetetlen” meg a “valamiből élni kell” és a “gyerekek”, meg a legvégsőbb érv is ott van, ami nem más, mint “azt úgy nem lehet”. Amíg valaki ezek körül forog, működik, addig neki valóban nem sikerülhet.

De örömmel látom, hogy ma már egyre több a bátor fiatal, akik mernek álmodni és tenni az álmaikért. Akik nem alkusznak meg, hanem megkeresik és megvalósítják a legjobb önmagukat. Nagyszerű, motiváló emberek ők, és bízom benne, hogy ez az írás is az lesz páraknak. Talán…

Gyere, és meséld el te is kommentben, ha van hasonló történeted!

Szeretnéd kipróbálni ingyen?

Ha kíváncsi vagy, milyen egy vezetett erdőfürdőélmény, letöltheted az ingyenes érzékek felébresztése meditációs hanganyagot.