Mindenki mond összevissza mindent, és én a héten arra gondoltam, hogy mi van, ha ez egy dzsihád? Mi van, ha azért jönnek, mégpedig zömmel férfiak jönnek, mert a humanizmus szárnyai alatt megbújva épp bevonulnak az afgán és szír hadsereg helyi erői Európába? Néhol mintegy paranoiásan féltem tőlük, és spekulatív találgatásokba bocsátkoztam magam is a pici, ostoba fejemben, amíg…

Ma reggel történt. 11 körül értem a Keletihez, nem túl nagy sietségben, de mintha csak vártak volna, zökkenő- és dugómentesen gurultam be a fővárosba, és azon nyomban került parkolóhelyem is a szomszéd utcában, két darab, egyenként fél kézilabda méretű, lágy és narancsos fényben “tündöklő”, élményszerűen izzóbarna kutyaszar között. Mint mondtam, nem siettem. Kicsit aggódtam a két kopasz miatt, akik, amíg a parkoláshoz egy alaposan megsatírozott ipszilonnal forgolódtam, élénk érdeklődéssel tanulmányozták az eldobált szemetet – nem tudtam, hogy az éjszaka randalírozó Fradi szurkolók egy megtévedt akárkitgyűlölő-csak-együtt-balhézhassunk maradványai-e, vagy csak sima drogosok, de szerencsére mire bebénáztam magam a háromautónyi helyre, odébbálltak. Normális esetben amúgy simán parkolok.

Reggel későn keltem, és rosszkedvűen, ám ahogy lassacskán visszaszivárgott belém az öntudat, kelletlenül nyugtáztam, hogy bizony esik, és cefet hideg van. És ekkor minden korábbi gyanakvásom és kelletlenségem ellenére megszólalt a vészharang a fejemben: hideg van és esik, és azok az emberek az utcán vannak, mennem kell segíteni. Felöltözködtem – csak visszafogottan, mert tartok a muszlim férfiaktól, és mindennél jobban rettegek a nemi erőszaktól, hát igyekeztem olyasmit felvenni, ami garantáltan nem provokálja őket. Felöltöztem tehát, fekete, hosszú szoknyát vettem fel, és egy mélyzöld hosszú ujjú topot, amelyik afféle könnyű, thermoanyagból készült. Hollandiában vettem, “Hémás”, szeretjük.

Útközben be is vásároltam, kérve a Belső Vezetőmet vagy a Jóistent, vagy ahogy tetszik, hogy olyan helyre vigyen, ahol hasznos dolgokat tudok venni, de meg is tudom fizetni! Felébredéskor a Belső Vezetőm azt súgta, teát és takarót, ám azóta átértékeltem a dolgokat, és megszavaztam a zoknit. Abból sohasincs elég, és anya is megmondta, hogy a meleg láb fél komfort.

Eszembe jutott, hogy talán nem tudnak vizet forralni, ezért még az ágyban fekve egy pillanatra elálmodoztam arról, hogy letelepszem a vízforralómmal a táborban, és egész nap teát főzök, de azt hiszem, erre most annyira nem volt sok időm, és inkább felkeltem, és nekiálltam készülődni. Akárhogy is, végül csak bezsákoltam pár doboz fahéjasalma-teát, mert a fahéj belső melegítő fűszernövény, meg ugyebár a zoknikat is megvettem, üccázér’ hárompárját (kétezerér’ összest, mer’ annyi vót rá), meg almát és mazsolát, gondolván arra, hogy a mazsolát legalább biztosan ismerik és szeretik, és mégiscsak vitamin meg telítetlen zsírsav az is, meg szőlőcukor, nyilván!

Szóval felcuccoltam, útra keltem, és leparkoltam a szarban, majd a Keleti előtt elkapott egy menekülthullám, több száz ember, de lehet, hogy megvolt pár ezer is, és sodort befelé magával a pályaudvarra. Kerestem a tekinteteket a tömegben, de mint a megvadult vadak, csak a vonat felé törtek szinte állati tekinteteikkel. Látszott rajtuk valami harci szellem, ha nem menekültek volnának, azt mondanám, rosszindulat, és nem, egyáltalán nem igényelték az én kedvességemet, biztatásomat vagy mosolyomat.

Továbbmentem hát a szatyrommal. Az aluljáróban, mint máskor, régen a hajléktalanok, amikor még szabad volt, kis szigeteket alkotva, a matracok közt ténferegtek, de alig pár százan. Körülnéztem, figyeltem, nyitva tartottam a szememet, és nyugtáztam, hogy tényleg majd mind férfiak, alig egy-két nő, és néhány gyerek; zömmel férfiak. Erősek, fiatalok vagy középkorúak, itt-ott tinédzserkölkök… megkerestem a Migrationaid logóját, és beálltam az ajtójuk előtti sorba – én ostoba megkérdeztem egy bőrjakós, sötét bőrű fickót angolul, hogy kell-e neki segítség, mondta is, hogy igen, és kiderült, hogy önkéntesnek jött. Végül az utasítás szerint leadtam a csomagomat, nagy ügyet nem csináltak belőle, nagyjából leszarták, hogy mondanivalóm van, és láttam is, hogy rengeteg anyag van a raktárban. Kicsit csalódtam önmagam fontosságában, főleg miután azt is felfedeztem, hogy van a menekülteknek meleg ruhájuk, mit több, még zoknijuk is! Többnyire… Nem én voltam az egyetlen, aki gondolt rájuk. Önmagam fontosságába vetett hitemben tehát némiképpen meginogva, de azért mégis letéve szépen a kis egomat is – jelentéktelen adománycsomagommal együtt –, megállapítottam, hogy itt már amúgy is túl sok önkéntes van a menekültek számához viszonyítva, és úgy döntöttem, odébbállok. Nem kell nekem feltétlenül nélkülözhetetlennek lenni.

Reggel, amikor elindultam, eszembe jutottak kétségeim, hogy lehet, hogy most olyanokat segítek, akik valójában háborúzni jönnek ide, még ha csak egy invazív csendes háborúval hódítják is meg gyakran oly ostobán mohó fogyasztói világomat, de aztán arra gondoltam, hogy ha valamivel meg lehet előzni egy háborút, akkor az a jó cselekedet és az elfogadás, a támogató szeretet. Kértem hát, hogy vezesse kezemet a Jóisten, akárkit nevezzek is annak. Most aztán, hogy itt voltam, egy pillanatig úgy láttam, túl van lihegve ez a menekültkérdés – nem tudtam még, hogy csak rosszkor voltam rossz helyen.

Átgurultam a Nyugatihoz, hogy körülnézzek ott is, vajon tényleg az van-e, amit gondolok? Tényleg csak egy tömeghisztéria meg terelőuszítás ez a menekülthelyzet? Nyilván nem!

A Nyugatinál végül csak besétáltam egy önkéntes sátorba, és nekiálltam “egységcsomagolni”. Két zsömle, két mackósajt, egy gyümölcs és egy édesség. Amikor a mackósajt elfogyott, jött a lapkasajt, amikor a lapkasajt is elfogyott, akkor a zsömle is elfogyott, ezért a szeletelt sajtok következtek két kenyér közt, bezacskózva. Számolatlan és számolt kajazsák, szendvicses szatyrok… Nyomott almát kiadni, hogy gyorsan elfogyjon! A sonkás sajtot és a húst nem eszik, akkor sem, ha megmondjuk, hogy csirke. Muszlimok, nyilván nem kéne adni nekik disznóhúst, de azért néhol behozzák, nem baj! Nem bíznak a más húsban sem, csak a halban – azt megeszik, nyilván a szaga miatt, az elég egyértalmű…  – Nem baj – mondják a főszervező-aktivista-magabiztosabban-mozogva-együttizzadók –, majd odaadjuk azokat árvaházaknak meg gyermekétkeztetésbe!

Lendület és feszültség volt a sátorban, dolgoztak a kezek, gyorsan, mind a nyolc. Nem volt sok beszéd, tettük a dolgunkat, nem gondolkodtunk sokat azon, hogy kinek és miért és kell-e, és nem voltak kétségeink, csak csináltuk, amúgy zenesen, mert nyilvánvaló volt valahogy, hogy erre itt és most óriási szükség van. Ennyi. Az egyik hölgy, amolyan középkorú, szíves, keze remegett, és talán az enyém is, mert egy pillanat figyelmetlenségében egy egész zacskó értékes rozskenyeret borítottam a földre. Igen elszégyelltem, drága kincs, és kell a rost is! Nagy kár érte.

Amikor az ételcsomagok összerakásával elkészültünk, kimentem körülnézni, majd beálltam az egységcsomagokat osztó Jane és Hence mellé, akik egyértelmű instrukciókkal láttak el az ellátás mikéntjével kapcsolatban, és ugyanolyan tekintélyt parancsoló, korukat meghazudtoló kedvességgel, mosollyal és lelkesedéssel osztogatták az újonnan érkezőknek a csomagot, mint amivel a szemtelenkedő kölyköket hajtották el, ha már harmadszor jöttek vissza reggeliért. Aki lopott, azt elküldték: “Ezt itt a magyar emberek a magukéból vették el és adják oda a rászorulóknak, hogy mindenkinek jusson valami. Hogy mersz ebből lopni? Ne röhögjél, ez egyáltalán nem vicces. Azt hiszed, vicces ebből lopni? Egyáltalán nem vicces! Az adományból, ami ingyen van, a tieidtől venni el, a többiektől lopni!”

Britek voltak. Mondandójukat a sorban állók le is fordították a kölyöknek, és Hence elkergette. Helyes, így kell ezt. Azért persze a táborban maradt, s vele a szégyene, már ha érezte súlyát.

Volt ott egy sérült lábú ember is, és a női mosdó állandóan férfiakkal volt tele, míg egyszer aztán meguntam, és kihajtottam mindet, hogy egy asszony bemehessen mosni. Amúgy nem nagyon szóltak hozzám, el-elmosolyodtak, ahogy elhaladtam mellettük. Néha kicsit felfordult a gyomrom, amikor egy-egy családanya vagy kiskölök bevágta a hazánkban már-már őslakosnak számító legnagyobb etnikum koldusainak arcáról már olyan jól ismert, könyörgő kiskutyatekintetet vagy valami alulról felpillogó ócska és sunyi szegény-én-könyörülj mosolyt, mert tudtam, hogy nem igazi, hanem csak a még többért tolják, gondolván, hogy majd ad az a hülye európai, akinek a szíve ostoba és gyenge. Hát velem bizony rosszul jártak.

De láttam azt is, aki a sátor elé érve mutogatta, adjunk enni! Alig húszéves kölykök, fáradtak, mocskosak és éhesek, és igen, kérnek borotvát is, hogyne! Meg sampont és szappant, és papírzsebkendőt, igen! Itt-ott felragyog egy gyermekarc – épp maci láttán, átöleli, többé nem adja, azt hiszem, de még jobban felragyog a fiatalember arca, aki adta: ez a kedvence, mondta is, amikor láthatja, amint egy gyermek megörül a macinak vagy más játékoknak.

Vajon így táboroztak anno Ausztriában a mi ötvenhatosaink is?

Tovább dolgozom. Hatvanat várunk Ceglédről, azt mondják, és vagy százötven érkezik átszállni a Nyugatiba. Nekik kivisszük a peronra – indulunk. Már megérkezésemkor is szemet szúrt, ahogy a gumikesztyűs önkéntesek takarítanak a táborban, míg a férfiak elcsacsognak a helyi kislánnyal, kapucnit húzatnak a fejére, és én egy pillanatra megálltam elnézegetve a kis kacért, s gondolva: “Vigyázz, gyermek! Velük ezt nem lehet!” De aztán az jutott eszembe, hogy ezek itt biztos nem csinálnak hűhót, hiszen menekültek, és maradni akarnak, nemigen engedhetik meg maguknak.

Nők sehol, hát mik vagyunk mi, hogy helyettük ganézzunk?! – háborogtam. Néha úgy láttam, mintha sandán röhögnének ki bennünket, de gondoltam, csak nem?! Éreztem a fáradtságukat, nehézségeiket, de mégis volt bennük néha valami pofátlan és fura. Mindegy, nem ítélkezni jöttem, és egyik másik tényleg éhesnek látszik.

Mondtam a többieknek: van itt férfi elég, miért a lányok cipelik veletek a 20-40 liter ásványvizet a peronra? Kérjük meg őket, hogy segítsenek! “Ó, nem, hát azt nem lehet!” – mondták. Nem baj, én odaintettem egy erős, fiatal, jóvágású menekültet, és ő készséggel vette vállára a hölgy helyett a vízzel tömött zsák fülét, a peron végére érve letette, és meghajolt előttem, megköszönve a szolgálatot, és én is intettem a fejemmel. Visszament. Még megnéztem, ahogy beérkezik a vonat. Intettem a százötven embernek, hogy erre, és továbbmentem – vissza a táborba. Vajon maradjak még?

Végre asszonyok is érkeztek, fáztak, mutatják, de “a ruhát nem mi osztjuk”, hát elhajtottam őket, hiába pillogott az öregasszony. Később vittem nekik két pokrócot – poláros cuccokkal tele a sátor, szerintem még beszállt a Decathlon meg az Ikea is a menekültellátásba, csak a kormánytól nem látok itt mást, csak közeget. Mindegy, vittem a plédet, majd előkerült egy láda banán, és a zarándoktömeg mind tiszteletét tette néhány percen belül a banános ládánál – én mondom, ez igazi kincs, szeretik! Felragyogott ott fiatal és öreg, a gyermekek Túró rudit is kaptak, és vitték a banánt. Kettőt nem adunk! Aki akar, jöjjön ide, de bemondásra nem kap az asszony meg a gyerek is!

Megnyugtató, hogy megvan mindenük: fehérje, szénhidrát és vitamin. A paprikára annyira nem izgulnak, de adunk azt is – ásványi anyag! De emberek, inkább müzliszeletet hozzanak, mert a zacskós kekszet nem lehet egyenként csomagolni!

Kiválogattam a bébiételek közül a sonkásat meg a húsosat, mert tudom, hogy a csirkének és a halnak azért talán csak van még esélye. Hence és Jane még mindig mosolyog, habár Jane mondta, hogy fáj a lába.

Segítek néhánynak sátrat találni, nagycsaládnak családi sátor, kisebbeknek kisebbeket. Ismét jön az önkéntes fiú, aki a macit adta a gyereknek, ezúttal egy plüssnyuszi van a kezében – azt mondja, a nap fénypontja számára, amikor egy gyerekarc felragyog. Ilyenkor nem tudom, hogy a menekülteknek van-e nagyobb szüksége ránk, vagy nekünk arra, hogy segítve jónak érezzük magunkat. Baleknak érzem magam, és ismét hallom, hogy kiröhögnek, és félek, hogy kirabolnak téged, Európa, s te hagyod, mert jónak akarsz látszani, és azt akarod, hogy szeressenek, és elfeleded a természet törvényeit!

Eszembe jut egy vitám a Kedvessel a francia médiamerénylet körül. Azt mondtam: “Mégis mit vártak? Tudhatnák, hogy ha provokálják a muszlimokat, akkor abból dzsihád-bünti lesz! Mohamedet nem szabad ábrázolni – még embert sem szabad ábrázolni, nemhogy egy prófétát vagy istent! Az támadás az ő hitük ellen, ami náluk háborúsdit ér. Ezt pontosan tudta minden Charlie Hebdo-szerki, akkor most mit rinyálnak?” Erre ő: ” Felháborító, amit mondasz! Akkor holnaptól hajtsunk fejet is, és járjunk csadorban miattuk, a vallási toleranciát hirdetve? Azt már nem! Ez itt a mi országunk! A mi törvényeink! Itt szólás- és sajtószabadság van, és a gyilkosság bűn! Mi lesz a szólásszabadsággal, ha a terror nyomásának engedve elhallgatunk?”

Igaza van, megértem. Azt hiszem, a Nyugat szólásszabadsága akkor ért véget, amikor a kormányaink, vezetőink, országaink és hadseregeink képtelenné váltak arra, hogy megvédjenek bennünket a terrortámadásoktól. Mi magunk képtelenné váltunk arra, hogy haderőnkkel biztosítsuk a külföld felé szólásszabadságunkat. S hogy mi lesz ezután? Nem tudom. De a menekültek jönnek, és elkél a segítség, és hogy mihez kezdenek vele, már nem a mi karmánk, azt hiszem.

Annyi bizonyos, hogy nagy változások indulhatnak el ezzel a világban – pár százával eloszlik a népük Európa országaiban, de hiszen már így is tele van velük mennyi európai iskola! Kiismernek minket, megtanulnak minket, és küldik haza a pénzt, erősítik országaikat, megváltozik az egyensúly, azt hiszem.

Nem tudom, kik a menekültek, honnan és miért érkeznek. De ha ételt kérnek, hát adok nekik, és kiviszem a 12 pár zoknimat a lábukra meg az ingemet a hátukra, hogy ne fázzanak, és bízom az emberi jóakaratban, és abban, hogy a rémhírkeltő-kételkedők éppúgy szélsőségesek, mint az ostobán sajnálkozók és a kiszolgálók, és csak egy dolog marad meg bennem: Hence és Jane tiszta szíve, ahogy boldogan ránevetnek minden érkezőre, és nem tukmálják az egységcsomagot, hanem megkérdezik: “Mire van szükséged?”

Én a magam módján maradtam őszinte, nem mosolyogtam vigasztalón, csak igazan, de megéreztem az ő poklukat, sorsuk poklát, nem tudtam válogatás nélkül szeretni, de mélyen megszerettem őket, s bennük és általuk önmagamat is. Féltem a hazámat, és féltem Európát, a kultúránkat és a szólásszabadságot, de odaadtam, amit kértek tőlem és hatalmamban állt, és nem kérdeztem, ki vagy, csak tettem, amit “uramtól” reggel, szememet kinyitván megkaptam parancsba, nem bánva, kerüljön, amibe kerül!

Hazaindultam, s fél füllel meghallottam egy zamatosan slattyogó bronchitist. Megálltam. Előkerestem az illóolajaimat és a zsebkendőmet, rácseppentettem, amit jónak láttam légúttisztításra, mellkaskenegetésre, és átnyújtottam a férfinek az olajos zsepit, megmutatva, mit csináljon vele. Azt hiszem, ugyanazzal a szigorú arcommal mentem tovább, amivel a napot ott töltöttem. Hová lett vajon közöttük a örömszívű pincérnőmosolyom?

Azt látom, hogy be kellene vonni őket magukat is a menekültek körüli munkába! Örülnek neki, ha hasznosak, úgy látom, és hálásak, hogy ők is segíthetik társaikat, és legalább nem azt szokják és tanulják meg, hogy nekik itt minden jár, amúgy szánalomból, hanem dolgos emberek lesznek, és maradnak, irgalmas Európám! Ez volna a módja, nem? Ne csináljunk felnőttekből gyermeket, ezzel játszva a humánusosdit, mert a valódi emberség ott kezdődik, hogy élni tanítjuk őket országunkban, nem pedig függni és használni, és akár megvetni is szolgaságba forduló szolgálatunkat!

Ha nem akarjuk elkövetni és folytatni ugyanazt a hibás menetrendet, amit eddig benéztek vajszívű nyugatállamaink, akkor a dolgot ott kell elkezdeni, hogy aki ráér, az az önkéntesekkel együtt takaríthat, mert nem szolgának jöttünk, hanem segíteni abban, ami nekik maguktól nem megy, erre pedig igenis képesek: rendbe tartani a környezetüket, ami értük van, ha nem is a Ritz, és bírnak segíteni újonnan érkező társaikon is. Ne kezeljük a menekültjeinket gyermekként! Kérjük és várjuk el, hogy segítsenek nekünk gondoskodni ő-önmagukról, mert hosszú távon nem bírjuk el másképp mi sem a súlyukat!

Összességében amúgy akármekkora szégyen legyen is, ami az éjszaka történt, én büszke vagyok rád, magyar nép, és Hence meg Jane is büszkék, még akkor is, ha britek, mert legyen az bármekkora, a Ti egytől-egyig fontos és jelentős adományaitok által biztosíthatnak a menekültek számára elfogadható körülményeket azok, akik ott dolgoznak! Megmelengeti a szívemet az egy-egy újonnan érkező önkéntes vagy tiszta szívű adományozó táborba érkezésének az emléke! Büszke vagyok rátok, kedveseim! Még akkor is, ha kicsi vagyok, és nem számít a véleményem, ma szerettem magyar lenni, és ezt köszönöm!

Szeretnéd kipróbálni ingyen?

Ha kíváncsi vagy, milyen egy vezetett erdőfürdőélmény, letöltheted az ingyenes érzékek felébresztése meditációs hanganyagot.