Folytatás: Interjú H. Magyar Kornéllal, aki az indonéz zene kiemelkedő alakja Magyarországon
2014. május 13.
 
 

Az 1. rész olvasásához kattide

 

„A gamelán a földöntúli zenei élmény biztos receptje: a titkos fémötvözetből készült metallofon és gongskálák olyanfajta zenei többszólamúságot teremtenek meg, amely merőben eltér mindenféle nyugati mintától… A gamelánnak nincs kottája. A zene sokszor egy nagyobb keretbe helyezett, tematikus kulissza, amelynek kulcsszerepe a pillanat művészi kommentálása, az improvizáció.” – írta a művész Szelleműzés tűzzel és cintányérral című cikkében (Fidelio, 2012. augusztus 14.)

H. Magyar Kornél

A gamelán helye a társadalomban

Hol van a gamelán zene helye az indonézek társadalmi életében és kultúrájában?

Erre megint nehéz általános választ adni, hiszen én Nyugat-Jáván tanultam, és a többi szigetről csak innen-onnan hallottam dolgokat, nem hitelesek az információim. De még így is elmondhatom, hogy Bali ilyen szempontból egy különlegesen érdekes sziget, ugyanis Balin klasszikusan amolyan félprofesszionális művészek vannak. Ez azt jelenti, hogy délelőtt dolgoznak mondjuk a rizsföldön vagy halásznak, vagy ilyesmi, és délután, miután befejezték a munkát, akkor mennek szépen a hangszereken gyakorolni. Kevés az ún. „professzionális” zenész Balin.

Nyugat-Jáván én főiskolán tanultam a zenélést, ahol kifejezetten zenésznek készültek az emberek. Ebből arra következtetek, hogy két muzsikus vonal különböztethető meg a mai modern indonéz társadalomban: vannak, akik iskolában tanulják a zenét. Ők inkább egy, az európai vagy amerikai mintához hasonló akadémiai képzésben részesülnek, aminek sajnos velejárója az is, hogy ők sokszor már nem kapják meg azt az autentikus stílust, autentikus tudást, amit egy városon kívüli, úgymond „vidéki” vagy falusi gamelán zenekar tud képviselni. Ők viszont nem tanulnak annyira tudatosan. Inkább úgy tanulják ezt, mint a cigány muzsikusok némelyike: sokszor nem is tudnak még kottát olvasni sem, viszont döbbenetesen jó zenészek, olyan dialektikus és apróbb stílusjegyeket ismernek meg hallanak meg ösztönösen, amiket máshogy nem lehet megtanulni, csak úgy, hogy az ember ebbe nő bele.

Tehát azt látom, hogy kettéválik a képzés, és számomra mindig óriási élmény volt, amikor vidékre mentünk, és a városból kiszabadulva meglátogattunk egy vidéki, falusi vagy kisvárosi gamelán zenekart. Kicsit a 30-40 évvel ezelőtti, erdélyi falusi zenekarokhoz lehet ezeket hasonlítani. Akkoriban, ha az ember elment mondjuk a Mezőségbe, ott még virágzott a népzene, minden falunak volt egy saját bandája. Ugyanígy Indonéziában a mai napig is nagyon intenzíven létezik a gamelán hagyománya, minden egyes városnak, sőt falunak is van egy gamelán zenekara, és mindegyik büszke arra, hogy megvan a saját kis apró dialektusuk, a saját kis stílusuk, különös hangolásuk, egyedi gamelán felszerelésük.

 

Kiből lehet Gamelán zenész mondjuk egy kisvárosban, és ki tanulhat zenét?

Az megy tanulni, akinek kedve van hozzá. Kis közösségen belül szerintem mondjuk nagyon erős a családi húzás. Én táncosoktól hallottam olyan történetet, hogy egy nagyon-nagyon híres, veterán, szenior táncos ugyanúgy nőtt bele, mint ahogy egy indiai zenész is belecseperedik a saját zenéjébe. Tehát amióta az eszét tudja, azóta kísérte az elöljáró táncost hangszeren, s amikor elérte mondjuk a 12 éves kort – miután mondjuk hároméves korától tizenkettőig folyamatosan ott ült az egyik hangszernél, és kísérte az egyik táncost –, akkor közölték, hogy jó, akkor te most felállsz, és te táncold el! Annak ellenére, hogy egyszer nem táncolta még, már nagyon erősen benne élt a tánc, hiszen egészen addig folyamatosan figyelte a táncost. Ekkor egy ilyen beavatásszerű alkalom keretében először táncol a leendő táncos. Nyilván nagyon rosszul megy neki, és konkrét testi fenyítést is kap, megütik a kislányt/kissrácot, ha elrontja… Mégis, ez a fajta képzés nagyon integrált tanulási folyamat, mégpedig a családban integrált, amely afféle „anyanyelvi szintű” előadóművészeket tud „kitermelni”.

 

Tehát ugyanúgy vérévé válik, mint a nyelv vagy a kultúra?

Igen. Egyébként Ázsiában nagyon sok helyen ugyanez van: a napi rutinnak a része a zene, a tánc, a kultúra.

 

Hogy látod? Kiegyensúlyozottabbak, megelégedettebbek-e ott az emberek, ahol ez a hagyomány még élő?

Nem tudom, hogy ettől van-e, de Indonéziában nagyon nyugodtak az emberek, nagyon kiegyensúlyozottak, és végtelenül türelmesek. Rendkívüli mértékű a társadalmi szolidaritás, tudatosan figyelnek egymásra, tudatosan segítik egymást. Ténylegesen létezik egyfajta együttműködésre törekvés, amely szerintem több lábon áll: az egyik, szerintem legerősebb oka ennek az iszlám, amely kb. 500 éve van jelen Indonéziában (valószínűleg Indián keresztül áramlott be kereskedőkaravánok útján). Az iszlámnak az egyik nagyon fontos tulajdonsága, hogy nem individualista, hanem nagyon erősen a közösségi szempontok figyelembevételére nevel. Az imádság is mindig közösen történik, és az iszlám közösség mindig elsőbbséget élvez az egyénnel szemben. Külön ünnepek vannak, amik arról szólnak, hogy azok, akik jobb módúak, azok a közösségbe beadnak mondjuk egy-egy haszonállatot, háziállatokat, amelyeket akkor, azon az ünnepen nyilvánosan levágnak, és együtt elfogyasztanak. Van olyan, aki egész évben nem is tud máskor húst enni. Nagyon nagy értékek mennek el adakozásra, amelynek alapja valamiféle közös lelkiismeret, amely a Korán tanításaiban benne foglaltatik. Az adakozás az egyik legfőbb erény az ima, a zarándoklat és a böjt mellett természetesen.

Vallási tekintetben egyébként három fő vonal jellemzi az országot: az egyik az iszlám, a másik a hinduizmus, és van egy hagyományos, tradicionális vallás, hitvilág is ott helyben, ami nagyon érdekesen keveredik a hivatalos, történelmi vallásokkal. Nem csak az iszlámmal, hanem a hinduizmussal is. A Bali nép hindu vallása is egy nagyon furcsa, elszigetelt változata az indiai hindunak, van egy csomó helyi istenük, és még mindig jellemző rájuk a természeti erők antropomorfizálása (pl. a vulkánok tisztelete). Ez a helyi kereszténységekbe is éppúgy is beáramlik, mint a többi vallási felekezet gyakorlatába.

A hivatalos fő vallás az iszlám – 200 millió ember lakik Indonéziában, amelynek 88%-a statisztikailag iszlám vallásúként van nyilvántartva, és ezzel Indonézia a világ legnagyobb iszlám országa, ami nyilván kicsit torzít, hiszen azok az emberek, akik az esőerdőkben élnek, és nincsen személyi igazolványuk, statisztikailag szintén iszlám vallásúnak minősülnek.

 

Sok ilyen ember él még Indonéziában?

Nyilván erről pontos adatok nincsenek, de azt tudjuk, hogy változik a számuk, és sajnos csökken. Ahogy az esőerdők tűnnek el, úgy asszimilálják azokat a tömegeket, akik korábban a „vadonban” éltek.

 

Kizárólag szakrális vagy világi zene is a gamelán?

Balin nagyon közel van a szakralitáshoz, ott legtöbbször templomokban, templomi ünnepeken, hindu ünnepeken van gamelán zene, és mivel szinte minden héten van valami hindu ünnep, ezért nagyon gyakori. Minél nyugatabbra megy az ember, minél erősebb az iszlám hatása, annál inkább egy „tűrt” műfaj ez, és annál inkább keveredik világi elemekkel. Például ahol én tanultam, Jáva nyugati részén, ott igazából nincs szakrális gamelán zene. Ott ugye az iszlám az uralkodó vallási irányzat, ami nem adoptálta a gamelánt, hanem csak hagyta, hogy tovább virágozzon és keveredjen más civilizációs hatásokkal. Tehát ott inkább világi történet, de a világisága mellett a tematikája nagyon sokszor megmarad szakrálisnak. Ilyen szempontból hasonló picit a barokk operákhoz, amelyek szintén nagyon gyakran dolgoztak fel ókori mitológiai témákat. Tehát létezik egyfajta stilizáció, amelynek alaptémája, alapötlete mindig valami hindu mitologikus téma, és ez annak ellenére elfogadott, hogy zömmel azért muzulmán emberek vannak. Az iszlám Indonéziában elég toleráns ebben a tekintetben: elmész, megnézed Ráma herceg történetét az „operában”, majd elmész a mecsetbe imádkozni egyet, és ez így van rendjén…

 

A gamelán elterjedése a világban

 

 

Beszélhetünk-e valamiféle területi rétegződésről is a gamelánon belül?

Területileg három jelentősebb vonal különböztethető meg, itt alakultak ki a jelentősebb műfajok: Jáva (annak is a középső része), Bali és Szunda – egyébként a különböző stílusok sok hasonlóságot mutatnak, és bizonyos átfedést az intenzitás rétegeivel is. A hasonlóság oka egyrészt a földrajzi közelség (ezek szomszédos szigetek), másrészt az, hogy a régi jávai hindu kultúra maradéka az iszlám beáramlását követően Balin települt meg. Az, hogy mégis különböző irányba fejlődtek, azzal magyarázható, hogy – annak ellenére, hogy szomszédos szigetekről beszélünk – viszonylag nagy távolságok vannak errefelé, és a szigeteket még egy tengerszoros is elválasztja – pár száz évvel ezelőtt azért nem volt annyira egyszerű közlekedni ezek között… Ráadásul vulkáni szigetekről lévén szó, nagy magasságkülönbségek szigetelik el egymástól a területeket, így még az egyes szigeteken belül sem feltétlenül volt intenzív a kommunikáció, mint mondjuk nálunk, ahol a sík területeken a földrajzi akadályok nem annyira jelentősek.

 

Külső szemlélő számára ezek a terülteti eltérések mennyire érzékelhetőek?

Érzékelhetőek. A bali és a jávai gamelán között például nagyon erős az eltérés, első hallásra is jól megkülönböztethetőek. A bali gamelán egy tudatosan nagyon virtuóz, nagyon hektikus dolog, a jávai gamelán pedig ennek a tökéletes ellentéte: nagyon kifinomult, arisztokratikus, lassú dallammozgású, ha úgy tetszik, amolyan álmosabb történet. Pont a lassúság művészete, az önuralom a legnagyobb nehézsége, különösen a táncos számára – olyan hihetetlen lassan kell mozognia, hogy emberi mértékkel már-már kényelmetlen. Azt hinné az ember, hogy a virtuozitást sokkal többet kell gyakorolni, eszébe sem jut, hogy micsoda önvisszafogást, önfékezést, önuralmat jelent a lassú tempó.

 

Te melyiket szereted legjobban?

Én a szunda gamelánt szeretem, mert azt tanultam – a harmadikat, amelyik szerintem valahogy összegezi a kettőnek minden erényét, és valahogy a tempókezelésben is, az egésznek a dinamikájában és a dinamizmusában nagyon közel áll mondjuk a jazznek a tempófelfogásához – szerintem.

 

 

Mennyire tanulható ez meg egy külső, más kultúrkörből érkező ember számára?

Alapvetően ez affinitás kérdése. Hogyha van hozzá kedved, van zenei tehetséged, és közben eléggé rugalmas vagy ahhoz, hogy mondjuk be tudjál fogadni egy totálisan új, helyi skálarendszert, hangzásvilágot, akkor igen. Az abszolút hallás például kifejezetten ellenjavallt ebben a műfajban, mert hát képtelen az ember úgy átszokni.

 

Létezik gamelán más országokban, földrajzi térségekben is?

A hangszerek természetesen megtalálhatók máshol is, és hasonló zene is, de azok nyilván megismerhetően mások. Megjelennek ezek Vietnámban, Laoszban, Thaiföldön… ezeket nem ismerem, de ha pl. táncokat látok, akkor világosan látom, hogy ez egy hindu eposzi jelenetnek a feldolgozása, de hogy annak a zenei kísérete struktúrájában milyen, azt nem tudom. A hangszerek tapasztalataim szerint előfordulhat, hogy kicsit máshogy épülnek fel – például egy thaiföldi zenekarnál a gongok körbeveszik a zenészt, vagy létezik például ívelt xilofon is, de ezt én is csak a felszínen kapirgálom, mert ezekkel én nem foglalkoztam soha. Nem is hiszem, hogy a helyiek ismernék ezeket, ami megint csak egy indonéz kulturális jellegzetesség: a saját identitáshoz hozzátartozik az is, hogy a másikkal tudatosan nem foglalkoznak. Számomra ez az attitűd nagyon meglepő volt. Jáván és Balin, annak ellenére, hogy szomszédos szigetek, pláne, hogy manapság még könnyűszerrel át is járhatók, ha egy muzsikustól megkérdeztem, hogy ez a másiknál hogy van, akkor csak vonogatta a vállát… és mindegyik azt gondolja – természetesen – hogy az övé a legmagasabb szintű megnyilvánulása ennek a műfajnak.

 

A gamelán Magyarországon

Az, amit te itthon csinálsz, mondjuk az a műsor, amit májusban hallhattunk az Amadindával, az mennyire azonos az eredeti, indonéz gamelánnal?

Amit én játszom az Amadindával, az egy hű lenyomata annak, amit ott tanultam. Három nemzeti gamelánt dolgoztam fel és alkalmaztam arra az apparátusra, ami rendelkezésre állt. Tehát a dallamok maguk, és a hangszerelésük is, teljesen autentikus. Az, hogy ezeket hogyan raktam össze, hogyan szerkesztettem egymásra, az már egy saját, egyéni döntés volt.

 

Fogsz még szerkeszteni?

Hát, ha kapok felkérést, akkor nyilván fogok, szeretnék.

 

Egy évet tanultál Indonéziában – meg lehet ezt egyáltalán tanulni egy év alatt?

Nem, dehogyis!

Annyit lehet megtanulni, ami alapján eldöntöd, hogy hol, kinél és hogyan szeretnéd ezután komolyan tanulni… de viccen kívül!

 

Mennyire számítasz te egy teljes értékű gamelán muzsikusnak Indonéziában, és mi a te hangszered?

Én dobon játszom, de tudok valamennyi gamelán hangszeren is játszani. Kérdezted, hogy táncos is tud-e zenélni és fordítva: ez egy eléggé fontos szükséglet, legalábbis a táncosnak kell tudnia a zenét, sokszor hangszereken is játszik, máskülönben nem tudná, hogy milyen kapcsolat van a kettő között. Márpedig annyira szoros ez a kapcsolat a zene és a tánckoreográfia között, hogy nélkülözhetetlen, hogy az előadók képesek legyenek kommunikálni egymással.

A hangszeregyüttesen belül a gyakorlás gyakran úgy zajlik, hogy mindenki ül az egyiknél, aztán hopp, mindenki eggyel odébb ül, és játszanak a másikon. A dob ez alól egy kicsit kivétel, meg a furulya, mert azok túl speciálisak, ebből a szempontból nem gamelán hangszerek, nem fémből készültek, más a rezonáns elvük, ezért aztán szélesebb a felhasználási körük, máshol is megjelennek. Aki dobos, az gamelán játékos, de fordítva nem feltétlenül, tehát nem mindenki tud dobolni, aki gamelán játékos.

Én is minden hangszeren tanultam, tudok annyira, amennyire szükséges, de máskülönben ez egy összetett kérdés. Azt hiszem, ha kint lennék, kinn élnék, akkor valószínűleg zenekarban játszanék, egyenrangúként, és szinte biztos, hogy én lennék nekik a bokréta a kalpagon, mert imádnak mindenféle ilyesmit. Amikor azt látják, hogy valaki, főleg ha nyugatról jön, ismerkedik az ő kultúrájukkal, hát akkor megbolondulnak a gyönyörűségtől. De mivel nem élek odakint, ezért aztán – megint csak a közösségi jelleg miatt – az, hogy csak úgy beugorjak session muzsikálni, hát olyan nem nagyon fordulhat elő. Nélkülözhetetlen, hogy a közösség része legyél. Ha azt mondanám nekik, hogy én most egy kicsit beülnék, akkor biztos megengednék, és biztos nagyon örülnének neki, de ez nem egy olyan kapcsolat, mint amit egy állandó közösségi zenélés igényel. Ez egy egyszeri jópofizás, örömzene, de zenei szempontból ez nem annyira értékes, mint amikor én közeli kapcsolatban vagyok velük, ismerjük egymás rezzenéseit, szólamait, és úgy játszunk egymással hosszan.

 

Kimennél, ha megtehetnéd?

Igen, nagyon szívesen élnék ott.

 

A bali temetési szertartással kapcsolatban írtad: „Az élet ünneplése, a szépség művészi megragadása mindig és mindenhol – még a halálban is.” Mit jelent számodra ez a mondat?

Azt jelenti, hogy ez egy életigenlő kultúra, és igazából a temetés is arról szól, azért olyan vidám, és azért annyira harsány meg minden, mert ott is arra készülnek, hogy aki eltávozik, az hamarosan újraszületik. Mivel Bali nagyrészt hindu vallású, ezért a balinézek nagyon erősen hisznek a reinkarnációban, úgyhogy ez egy ilyen nagyon pozitív dologgá teszi a temetést is: nem gyászolnak, nem a veszteségen bánkódnak, hanem az újabb lehetőségnek örülnek.

Jáván a temetés ugyan nem így van, ott ugye iszlám van, és gyászolnak is, de az emberek mentalitásához ez az életigenlés mindenhol hozzátartozik. De általában elmondható, hogy mindenki nagyon mosolygós, nagyon kedves, segítőkész, nagyon vidám – a felszínen. De ez nem elég ahhoz, hogy valakivel egy mélyebb, szorosabb kapcsolatot kialakíts. Mondjuk ennek azért van egy misztériuma, hogy ez min múlik – én személy szerint sokszor éreztem a mosoly mögött távolságtartást, ami megint csak egy ilyen ázsiai jellegű kedvesség: nagyon udvarias, nagyon kedves, de igazából soha nem tudod, hogy mit gondol rólad, a helyzetről vagy a veled való viszonyról – értek e tekintetben néha meglepetések…

 

Ez a „pozitívság” akkor inkább társadalmi konvenció, afféle amerikai dzsókermosoly, vagy afféle interakciós kényelmi eszköz?

Ez így nagyjából stimmel, de semmiképpen sem az amerikaira hasonlít. Annyiban más ez, mint az amerikai, hogy ennek jóval régebbi gyökerei vannak. Amerikában ez nagyjából Dale Garnegie motivációs tréningjeivel kezdett terjedni az 1920-as, ’30-as évektől kezdve, amikor megjelent a „Hogyan szerezzünk barátokat, hogyan bánjunk az emberekkel” című könyv. Ennek nyomán kialakult egy mozgalom, afféle divathullám, aminek most a megkeményedett utóízét érezzük az „amerikai vigyorban”.

Indonéziában ez sokkal inkább a társadalom integráns része: mindenki azt tanulja meg, hogy az, hogy kedves vagy a másikkal, az, hogy türelmes vagy és jóindulatú, az a te saját érdeked is, mert csak együtt és közösen tudunk boldogulni. Ez nagyon mélyen ott van az emberekben – nálunk nyilván senki sem mosolyog úgy, olyan jóindulatúan és őszintén, mint azok, akik ebbe nőnek bele. Aki felnőttként kapja meg az utasítást a kedvességre, annak sohasem lesz olyan őszinte a mosolya.

***

A cikk a Mensa HungarIQa Asztallap című magazinjában jelent meg 2014. augusztus 6-án.

Szeretnéd kipróbálni ingyen?

Ha kíváncsi vagy, milyen egy vezetett erdőfürdőélmény, letöltheted az ingyenes érzékek felébresztése meditációs hanganyagot.