Interjú H. Magyar Kornéllal, aki az indonéz zene kiemelkedő alakja Magyarországon
2014. május 13.
 
 
„A gamelán a földöntúli zenei élmény biztos receptje: a titkos fémötvözetből készült metallofon és gongskálák olyanfajta zenei többszólamúságot teremtenek meg, amely merőben eltér mindenféle nyugati mintától… A gamelánnak nincs kottája. A zene sokszor egy nagyobb keretbe helyezett, tematikus kulissza, amelynek kulcsszerepe a pillanat művészi kommentálása, az improvizáció.” – írta a művész Szelleműzés tűzzel és cintányérral című cikkében (Fidelio, 2012. augusztus 14.)

Gamelán hangszercsoport

 

A gamelán apparátus és hangolás

Mi takar a gamelán elnevezés? Ez egy műfaj, vagy inkább egy adott zenei stílus összefoglaló neve?

Ez egy gyűjtőnév, amely azokra a speciális hangszerekre vonatkozik, amelyek ebben a zenekari típusban részt vesznek. Ezek a gamelán hangszerek.

Magának a szónak az etimológiája eléggé vitatott, a legvalószínűbb eredet a gamel szó lehet, ami kalapácsot jelent, és utalhat arra, hogy valamennyi gamelán hangszer ütőhangszer (xilofon, illetve gong rokonhangszerek, amelyek fémből készültek), úgynevezett metallofon hangszerek. Megszólaltatásukhoz speciális ütőket, afféle kalapácsot használnak, ezért az a legvalószínűbb, hogy innen származik az elnevezés. De mindez annyira mélyen az indonéz tradíció része, hogy nehéz visszafejteni, honnan ered ténylegesen.

Mivel ezeket a hangszereket nagyon egymáshoz hangolják, és maga a hangolás is nagyon egyedi, amely abból fakad, hogy az egész kultúra nagyon elszigetelt, ezért a gamelán együttes egyúttal egy önálló műfajban is játszik.

 

Milyen ez az egyedi hangolás? Ez valami sztenderd dolog vagy – ahogy azt már a népzenében itt-ott ismeretes – csak zenekaronként állandó?

Is-is. Ez a nyugati fajta, akadémikus behangolás, ez a centire pontos kiméricskélés, ez egyébként nem létezik, szerintem szerte Ázsiában ritka. A gamelánban két fő hangsor van, mind a kettő pentaton. Az egyiket úgy hívják, pelog, a másikat pedig szlendrónak vagy szalendrónak.

 

Ezalatt egy az egyben az általunk is ismert és használt pentaton hangsort kell érteni?

Nem, ellenkezőleg. A pelog hangközeiben hasonlít ugyan picit a zongora fekete billentyűihez, de igazán csak nyomokban. Ennek a két hangsornak a különlegessége alapvetően a nagyon egyedi, európai fül számára gyakorlatilag ismeretlen hangközökben, hangtávolságokban rejlik.

 

A hangközök legalább a felhangrendszerrel mutatnak valamiféle összefüggést?

Nem, nincsen ilyen összefüggés, legalábbis én nem tudok ilyenről. Nem tudom, hogy ezeknek a hangközöknek hogyan alakult ki a hagyománya. Ami biztos, hogy a nyugati fül számára első hallásra teljesen hamisnak tűnnek, éppen ezért a gamelánt nagyon nehéz alkalmazni a nyugati zenével való közös játékban is.

 

Ezek szerint egymáshoz képest sem tiszták a gamelán zenekarok…

A skálák hangközei nagyon relatívak, ezért apró eltérések mindig vannak különböző zenekarok között – ezek amúgy ilyen nagyon apró, alig mérhető eltérések, de ha az ember elmegy az egyik faluba, és az egyik társulat hangszereit meghallgatja, majd elmegy a másikba, akkor érzékelheti a kis különbségeket. Tehát az egyes zenekaroknak egymáshoz képest is eltér kissé a hangolása. Ez amúgy nem hogy nem hátrány, hanem az egyediség hordozója: minden zenekarnak megvannak a speciális, saját hangközei. Egy a biztos, hogy egy adott zenekaron belül a hangszerek hajszálpontosan egymáshoz vannak hangolva. De zenekaron kívül bármi megtörténhet.

 

Leírható ez a két skála a nyugati zene eszközeivel?

Nem. Igazából helyi leírás sincsen nagyon. És ez megint egy olyan sajátosság, ami az európai zenén kívül üti fel a fejét: ez nem egy írott kultúra.

 

Ezek szerint ez nem egy megkomponált zene?

De megkomponált, pontosabban sok komponált motívumból, periódusból épül föl. Attól, hogy valami nincs leírva, még léteznek kompozíciók, csak ezeknek a kompozícióknak a rögzítése elsősorban fejben, átadásuk pedig orálisan történik. Tehát a memória eszközével apáról fiúra, mesterről tanítványra, generációról generációra hagyományozódik át, ami részben ugye biztosítéka annak, hogy ez a hagyomány pontosan megőrződik, de az is velejárója, hogy folyamatosan fejlődik, változik, ahogy az a szájhagyományban már általánosnak tekinthető. Meg is marad, meg át is alakul.

A fejlődés maga jóval lassúbb, mint mondjuk az európai zenében, ahol egyértelműen elhatárolható generációk, stílusok és korstílusok a jellemzőek a zenetörténetben. A XX. században újabb és újabb iskolák, izmusok alakultak ki, ahol kifejezetten meg akarták újítani a zenei gondolkozást.

Nem erről van szó. Itt évszázadokon átnyúló fejlődés létezik.

 

Nyomon követhető?

Ha lenne leírás, és lenne önreflexió, akkor nyilván az volna… De itt bizony közbelép az iszlám is, és az iszlám szerint kritizálni bűn. Tehát a zenekritika, egyáltalán a kritikai szemlélet, önreflexív szemlélet igen-igen ritka ebben a zenében, és ami van, az is csal néhány évtizedes múlttal rendelkezik.

 

A gamelán hangszerek és előadás

 

 

Két fő hangszercsalád van a gamelán zenekarban: a xilofonszármazékok és a gongok.

A xilofonok gyakorlatilag skálába hangolt bronznyelvek, a legfontosabb xilofont, a gamelán primáriusát száronnak hívják. Ebből két darab van, amelynek oka, hogy van egy olyan technika, amelynek során a virtuóz részek dallamait felváltva játsszák a két hangszeren elképesztő sebességgel. Ez a módszer egyébként más etnikus zenékben sem ismeretlen, nagyon sok helyen megjelenik a világban az „interlocking” technika. A helyi neve a caruk (ejtsd: csáruk). A száronnak alacsonyabb oktávverzióját demungnak hívják, egy oktávval magasabb változatát pedig pekingnek.

A másik xilofonjellegű hangszer a szlentem, amely egy rezonátorcsöves ütőhangszer. Csodálatos, hosszan zengő hangja van!

A gongos hangszerek közül a legvirtuózabb, legdinamikusabb a bonang, ennek az egy oktávval magasabb változata a rincik, mélyebb változata pedig a kenong. Továbbá része még a zenekarnak a nagy gong (gong ageng), és azzal párhuzamosan játszanak más, hangolt gongokon, amelyeknek a neve kempul.

Ez az apparátus aztán kiegészülhet dobbal vagy bambuszfuvolával.

 

Kik készítik ezeket a hangszereket?

A gamelán hangszerkészítő mesterség nagyon komoly ötvös és iparművész mesterségbeli tudást igényel. Az ötvösmunka és a bronztechnikai ismeretek elengedhetetlenek ahhoz, hogy ezek a hangszerek szépen nézzenek ki, mindemellett pedig kifogástalanul is szóljanak. Másrészt pedig hihetetlen szépérzék uralkodik ott lent, Jáván és Balin, ezért a hangszereknek a testét gazdagon díszítik. A keretek, amelyek a gongokat és a xilofonokat tartják, szintén lehetőséget adnak az önkifejezésre a művészet, ezen belül is az iparművészet számára, és döbbenetesen szép faragványok és festői remekek szokták díszíteni ezeket.

A színpadi művészet mindig egy ilyen total-art, azaz összművészeti dolog Indonéziában. Nincs olyan, hogy tiszta a zene, az akusztikai élmény mindig kiegészül egyfajta vizuális élménnyel is. És ez nem merül ki abban, hogy gyönyörűek a hangszerek, hanem a zenekar sok esetben egyúttal táncot vagy tradicionális bábozást (wayang) is kísér…

A gamelán tehát megkomponált zene, de korábbi cikkedben azt is írtad, hogy mindig tartalmaz improvizatív elemeket is. Ez valahogy úgy működik, mint a jazzben a sztenderdek, amivel aztán mindenki azt csinál, amit akar?

A jazznek is megvan a maga jelrendszere, aminek a keretein belül tudsz variálni. A jó jazz-zenész nyilván ismeri azt a dialektust, amivel kommunikálni tud a zenésztársaival. Hogyha ezt nem ismeri, akkor… hát, azt csinál ugyan, amit akar, csak abból nem lesz zene. Az improvizációs szabadság mindig egyfajta korlátok közötti szabadság megtapasztalása, és ebből a szempontból nagyon hasonlít a jazz és a gamelán, vagy akár az indiai klasszikus zene, ahol szintén nagyon erős az improvizáció szerepe. Az indonéz zene annyiban kötöttebb, hogy modulárisan építkezik. Tehát léteznek bizonyos kompozíciós modulok, és azokat kell használni, de az, hogy azok milyen sorrendben követik egymást, az már egy szabad döntés eredménye lehet. Ebből a szempontból tényleg meglepetés, nem lehet tudni, hogy mi fog történni. Az egyes modulok közötti váltás nem egy előre megbeszélt dolog, viszont ha már elkezdődik egy modul, onnantól kezdve meglehetősen kötötté válik.

 

Ki hozza a döntést arról, hogy milyen modul következik?

Hát ez nagyon változó. Függhet például attól is, hogy milyen tájegységen vagyunk. A dolognak a nehézsége itt igazából a zene „alkalmazott” jellegében rejlik. Ha megnézünk mondjuk egy jazz-zenekart, annak apparátusa 3 főtől 4-6 főig terjed, az egy kamarazenekari műfaj. Az indiai klasszikus zenében ugyanez a helyzet: van egy énekes, egy furulyás vagy egy hegedűs, meg mondjuk két ütőhangszer, de ott is a legnagyobb apparátusban is maximum 4-5 hangszeres van.

A gamelán zenekar minimum 7-9 főből áll, ezen felül pedig egy alkalmazott műfaj, így ez a létszám tovább bővül, amikor táncost vagy bábost kísérnek. Ettől lesz nagyon bonyolult, hiszen képzelj csak el 10-11 embert, akik egyszerre improvizálnak úgy, hogy az apparátus méretének nem eshet áldozatul a harmónia, a zeneiség… ez egy nagyon komoly kihívás.

Sok olyan eset van, amikor a táncos improvizál, és hát döbbenetes dolog, de ilyenkor a táncos mozdulatait, a koreográfia improvizációit kíséri egy zenekar. Hihetetlenül éles váltások lehetnek a koreográfiában, és nagyon érzékeny figyelem szükséges ahhoz a zenekar részéről, hogy képesek legyenek ezt követni. A zenészeknek ismerniük kell a tánckoreográfia szintén modulárisan építkező elemeit, tudniuk kell, hogy a táncos az egyik kompozíció után mikor kezd egy másikba, és mindezt pillanatok alatt le kell venni, és pillanatok alatt el kell kezdeni azt kísérni úgy, hogy ebből a közönség semmit ne vegyen észre. Mindezt ugye szünetmentesen, tehát nem úgy van, mint az európai zenében, hogy „hopp, itt most akkor egy tételváltás történt”. Nagyon nagy tudásanyagnak kell fejben meglennie ahhoz, hogy ez megvalósulhasson.

 

Említetted, hogy a zenéhez hasonlóan a táncelőadás is moduláris felépítésű. Miben különböznek egymástól az egyes modulok?

Elsősorban karakterükben, intenzitásukban.

Ebben a civilizációban nagyon intenzíven él a dualista világlátás: jobb-bal, tiszta-tisztátalan, finom-durva… Ez egy nagyon ősi, alapvető emberi tapasztalat, gyakorlatilag ezek ellenmondásából, egymásnak feszüléséből keletkezeik az indonéz zene és művészet „intenzitása”.

Intenzitás tekintetében vannak bizonyos alapstílusok, stíluskategóriák, amelyek három alapréteggel dolgoznak:

  • halusz: a legfinomabb, legkifinomultabb, legarisztokratikusabb, legpuhább, legnőiesebb princípium
  • kaszar: a halusz totális ellentéte, a gonosz, a fékezhetetlen, az elsöprő, a keretek nélküli, a rendetlen, a kaotikus, a lángoló
  • szedang/gagah: a kettő közti, az az erő, amelyik ismeri a saját korlátait, képes uralkodni magán – gyakorlatilag a középutas karakter

Ha veszünk például egy hindu mitológiai témát, legyen ez most a Rámájana, akkor Ráma herceget egy minden bizonnyal gagah táncos ábrázolja, a feleségét, Szinthát, inkább egy halusz táncosnő, és a Rávana királyt pedig egy kaszar táncos.

 

Egyszerre megjelenhetnek ezek a karakterek?

Színpadon igen, de egy előadó csak az egyiket jeleníti meg, ritkán vegyülnek egymással.

Magán a társadalmon belül is jelen van ez a rétegződés, akár a nyelvi dialektusok is rétegződhetnek így, sőt maga a társadalom is, létezik ugyanis Indonéziában egyfajta „fantom kasztrendszer”, ami ugyan nem hivatalos, de benne van a köztudatban. Ez abban nyilvánulhat meg például, hogy mondjuk a dzsogdzsakartai szultán udvarában nyilván egy nagyon kifinomult nyelvezetet használnak a gamelán játékban, míg a „pórnép” inkább egy afféle rusztikusabb kaszar dialektussal beszél.

 

Tudatos ez a fajta zenei nyelvbéli rétegződés?

Ők erre elég büszkék, az egész társadalmi, kulturális és civilizációs identitásnak a része, és a hovatartozását mindenki ezerrel hangsúlyozza…

 

Hogy néz ki egy hagyományos indonéz bábelőadás, egy wayang? Mi a témája, hogyan építkezik?

A bábosoknál, bábművészeknél azt emelném ki, hogy ott azért nagyon erős az orális improvizáció szerepe. Ha a bábelőadás elkezdődik mondjuk este kilenckor, és úgy hajnali négykor fejeződik be, az teljesen normálisnak számít, és ez alatt a nagyon hosszú idő alatt igazából mindössze egy jelenetet, egy, többnyire valamelyik eposzból származó epizódot választanak ki és boncolgatnak. Először ábrázolják magát az alapszituációt nagy vonalakban, majd egyre inkább kibontják, és ráalkalmazzák valamilyen aktuális problémára, ami érinti a helyi közösséget vagy az egész társadalmat. Nagyon sokszor politikai problémákat elemezgetnek.

 

Mit értesz azalatt, hogy aktuális problémát elemezgetnek?

Ezt úgy kell elképzelni, hogy magukat a klasszikus figurákat alkalmazzák, és behelyettesítik a mai figuráknak. Ha mondjuk egy pozitív politikai hőst akarnak megjeleníteni, most nagyon hasra csapva mondom, például Barack Obamáról akarnak valamit közölni egy bábelőadásban, akkor azt meg tudják úgy oldani, hogy Barack Obamát behelyettesítik mondjuk a Ráma herceggel vagy Ráma királlyal, mint egy ilyen nagyon megfontolt, nagyon nagy hatalommal rendelkező, pozitív karaktert. Obama félig-meddig Indonéziában nőtt fel, és nagyon népszerű ott, így mindenféleképpen egy nagyon pozitív figura lesz, szedang vagy gagah stílusú: kordában tartom az egyébként nagyon sok erőmet, amivel rendelkezem, de ezzel uralkodom, és képes vagyok általa másokat is irányítani. És ott van ennek az ellenpéldája, mondjuk egy Osama Bin Laden, egy terrorista, aki mindenképp gonosz, és a világ elpusztítására törekszik – természetesen akkor neki a szörnykirály Rávana lesz a figurája. Az előadás folyamán a szöveget egyre inkább úgy forgatják, úgy tolják el, úgy variálják, parafrazeálják, hogy abból kibontakozik egy ilyen aktuálpolitikai téma anélkül, hogy nevesítenék a megformált szereplőket, noha amit mondanak, az nagyon sokszor utal ilyen aktuális dolgokra.

 

A folytatáshoz kattide

A cikk a Mensa HungarIQa Asztallap című magazinjában jelent meg 2014. augusztus 6-án.

Szeretnéd kipróbálni ingyen?

Ha kíváncsi vagy, milyen egy vezetett erdőfürdőélmény, letöltheted az ingyenes érzékek felébresztése meditációs hanganyagot.